*
„Várom a Magyar Balzac, a bukott vállalkozó, a Magyar Fitzgerald, a bukott tőzsdés fiú történetét, az eredetektől máig. És nagyon várok egy harmadik magyar mesélőt, az új Móriczot vagy filmes utódját, aki elmondja az új szegénységet – Balzac és Fitzgerald láthatatlan áldozatainak történetét. Új Hét krajcárt és új Boldog embert.
Biztos eljönnek ők, ez csak idő kérdése. S az ő történeteik fogják végleg megmutatni a manírrá sülylyedt antielbeszélő divat, a posztmodern kommentárművészet laposságát.”
Ezek a mondatok akkor korainak tűntek, szinte a semmibe hullottak. Írásos dokumentumai akkoriban alig születtek annak az előérzetnek, hogy a tőzsdés fiúk és lányok fennhéjázása és rongyrázása múló divat lesz. Még kevesebb szó esett ennek a csillogásnak a sötét oldaláról, a kisvállalkozások pénzínségéről, a nélkülözésről és a szegénységről. Kevesen vették észre, hogy éppen akkor indult el Magyarország a hanyatlás, a pangás rettenetes hét éve, a rendszerváltás kifordulása felé. A kereskedelmi televíziókban még csillogóbbak lettek a retródíszletek, s a nyálcsordító fogyasztási reklámok szüneteiben még lázasabbak lettek az alpári dumapartik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy eltereljék a figyelmet a kellemetlen igazságokról, hogy pszeudovalóságokat teremtsenek.
A sok zajos pszeudo mellett alig hallatszanak a bátrabb, józanabb elemzések hangjai. Hőzöngők árasztják el a szabadnak nevezett sajtót és médiát, és a politikai paletta mindkét oldalára jut belőlük. Miközben a rendszerváltozás elveszejtésén keseregnek annyian, és a fürdővízzel a gyereket is kiöntenék, nem jut eszükbe, hogy először is a saját belső szabadságharcukat kellene, kellett volna megvívniuk: viszszanyerni a tényekkel való szembenézésnek azt a régen, hat évtizede betiltott képességét, amely az erős demokráciák népeit, így az amerikaiakat is jellemzi. A helyzetünk ettől is sötétebb, mint másoké, ahol legalább akkora a baj, mint nálunk. Még mindig túl sokan hiszik, hogy a gubancokat egy kardsuhintással kell megoldani, és lenézik az elemzőmunkát, a szívós és rendszeres erőfeszítést.
Pedig lennének olyanok a magyar értelmiségben, akik vállalják e szembenézést tényekkel és távlatokkal. Mindenekelőtt a dokumentumfilmesek, akiket a multiplex mozik és a kereskedelmi csatornák kiszorítottak a nyilvánosságból. Mi sem egyszerűbb, biztosabb recept a lebutítók kezében, mint a néző érdektelenségére hivatkozni. Vannak, voltak egyfolytában, akik ilyen érvekkel szüntették volna meg a Duna Televíziót születésétől fogva. Mintha a nemzet igényesebb 10 százaléka nem számítana közönségnek. A mai korrektségszótár csúnyának ítélt szavai között előkelő helyen áll az elitizmus – milyen könnyen el lehet bánni azzal a néppel, amelynek elbizonytalanítják a szellemi elitjét, amelynek elitje nem meri vállalni a szerepét!
Vannak tehát dokumentumfilmeseink, készítenek kiváló filmeket, díjnyertes filmeket. Amelyeket jobbára csak az éves filmszemléken láthat az érdeklődő. Nagyobb közönséghez jutnak el azok a nagyobb lélegzetű feltáró sajtóriportok, amelyeket néhány távlatos lapszerkesztő rendel meg rendszeresen, többnyire fiatal újságíróktól. A műfaj fontosságát felismerve magam is évek óta szerettem volna íratni valóságfeltáró, irodalmi értékű riportesszéket a Magyar Szemle részére, és más folyóirat-szerkesztők is forgattak a fejükben hasonló tervet. Pályázat kiírásán is gondolkodtunk. A helyzet azonban az, hogy egy ilyen írást létrehozni – a helyszíni feltárómunkával együtt – legalább egy hónapnyi folyamatos munkát kíván. Magyarán: kétszázezer forintnál kevesebb honoráriumért nem várható el ilyen írás – de magyar kulturális folyóirat, ha nem tartozik a mostani kormányklientúrához, nem tud ennyi honoráriumot fizetni egy tíz–tizenöt oldalas írásért egy fiatal újságírónak, aki családot tart el. Független folyóiratba, a gondolkodás fórumaiba Magyarországon ma az ír, aki időt tud lopni valahonnan, többnyire a saját életéből.
A gondolkodás joga kevesek fényűzése lett Magyarországon. Többnyire olyanoké, akik nem élnek vele, illetve saját megtollasodásukra fordítják. Meg néhány nyugdíjasé, akik a régi iskolában nőttek fel, és beérik szerény életkörülményekkel. Mert, jól tudjuk, a gondolkodáshoz elsősorban idő kell. Idő, amelyet a jól működő társadalmak természetszerűleg szolgáltatnak azoknak, akik piacképtelen, de életfontosságú dolgokat alkotnak meg – önképet és jövőlátomást. Ezek közé a boldog országok közé, mint a fentiekből kiviláglik, a mai Magyarország nem tartozik. S ezzel visszaértem a kezdőpontra.
John Steinbeck, Sherwood Anderson, James Agee. Valamivel később felbukkant feketék – teszem hozzá én –, mint James Baldwin, Ralph Ellison, Zora Neale Hurston. Mára szinte mind a divatból kikopott remekírók, az írás és a lelkiismeret szolgái – akiknek ideje most viszszatérni látszik a The Wall Street Journal szerint.
Hadd írjak ide egy magyar névsort: Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Nagy Lajos, Féja Géza, Sárközi György, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János. Gyengébb az amerikainál? Akik olvasták a könyveket, jól tudják, semmivel sem. Ezek a magyar írók és más társaik mind részt vettek a magyar valóságfeltáró irodalomban, a népi irodalom néven a mai napig oly sok ideológiai bunkóval végigsorozott – vagy éppen agyonhallgatott – szellemi és politikai mozgalomban. És további kortársak, akik nem voltak a főáramban, vagy nem számítanak a mozgalom tagjai közé, például József Attila és Radnóti Miklós, vettek részt a nagy valóságfeltáró munkában, és ez volt fiatal indulásuk egyik nagy hajtóereje. Ihletőik és példaképeik Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ady Endre, Móricz Zsigmond voltak. És nem pusztán látleletet adtak. Mesterei voltak a gondolkodásnak is.
A harmincas években Amerikának is volt tehát népi mozgalma, ha nem is nevezték ezen a néven. És volt Latin-Amerika több országának, sőt Romániának is – ezeket pedig népi mozgalomnak nevezték, mint a miénket. A világválság idején mindenütt ez a szolidaritás és a társadalmi lelkiismeret alkotta meg az elkötelezettség fogalmát is, amelyet utóbb oly sikerrel járatott le világszerte a kommunista ideológia.
Amerika nincsen messze tehát Magyarországtól, és nem is volt. A világ globális volt a harmincas években is, és a nagy szellemi mozgalmak mindig egyszerre bukkantak fel az egész atlanti világban s azon túl. Várjuk tehát az új Szabó Zoltánokat, Nagy Lajosokat, Féja Gézákat. Az új alanyiköltő-tehetségeket, akik keresik a közös gondok, a valódi dolgok hasító, fájó érintését. Várom az új Móriczot, aki úgy mutatja be a szegénység könnyező humorát és méltóságát, mint ő a Hét krajcárban és A boldog emberben.
Felnézek egy Shakespeare-szonettből e szép májusi délutánon – mostanában oly sokat olvasom őket. Ismét eljött az elkötelezettség ideje, gondolom. De nem is múlt el soha – az én mestereim mindig kockázatot vállaltak. W. Sh. mester jó pajtásának, rosszmájú riválisának, Ben Jonsonnak bélyeget süttettek a húsába forró vassal a cenzorok – istenkáromlás vádjával.
Pedig csak bálványokat döntögetett.
könyvheti körképünk a 34–36. oldalon
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!