Fájó érintés

Terem-e a mostani válság egy Gatsbyt? Nemrég a The Wall Street Journal hasábjain Sean McCann neves irodalomtörténész tette fel ezt a kérdést. Más szóval, felbukkan-e egy új Fitzgerald, aki megírja a csődbe jutott életű bankárfiú történetét?

McCann bizonyosnak tartja, hogy így lesz. Meg kell hogy ismétlődjön Amerikában a harmincas évek nagy valóságfeltáró mozgalma az irodalomban, a művészetben. Fel kell hogy lépjen az új Fitzgerald, de az új Sherwood Anderson, James Agee, John Steinbeck is. Írók, akik útra kelnek, és rázós utakon, poros ösvényeken megkeresik a szegénység eldugott bugyrait. Felkeresik a nyomorúság elhallgatott áldozatait meg a szűkölködőket, akik itt élnek körülöttünk, a közelünkben is, mindenütt, csak éppen senki sem örökítette meg mostanában sorsukat és szavaikat.
Nagy a baj Amerikában, mindenki fél a jövőtől. Nap mint nap tapasztaltam ezt, odakint tanítván a tavaszi szemeszterben. Ez a félelem ott él azokban is, akik sokat várnak – éppen a rémek elűzését – Obamától, az új elnöktől. A módosabbak is szerényebben költenek, elhalasztják a lakástatarozást, az autóvásárlást, a külföldi nyaralást, és kevesebbet járnak vendéglőbe. Amire alig volt példa az elmúlt évtizedben, pénzt tesznek félre. A takarékosság fogalma szinte kiveszett az amerikai közgondolkodás szótárából a most lezárult korszakban. Csaknem mindenki hitelből vásárolt az esztelen nemzeti költekezés éveiben.
Az új óvatosság talán megóv a családi költségvetések összeomlásától, talán nem. Még nem tudni, el tudja-e hárítani a tektonikus rengéseket az Obama-politika. Nem tudni, nem vezet-e összeomláshoz egy rossz konstelláció pillanatában az iszonyatos banki hiányok láncreakciója. Nem lehet tudni, mit okoz majd az elkövetkező években az, hogy Kína 3000 milliárd amerikai dollárt, az amerikai fogyasztási őrületben elherdált hatalmas összeget halmozott fel az elmúlt évtizedben amerikai államkötvényekben. Nem lehet tudni, mikor lesz vége a gazdasági pangásnak, miféle hullámokat indít el a General Motors és a Chrysler konszern karcsúsítása, illetve az előbbi cég csődvédelme. Tud-e új munkahelyeket és piacot teremteni az Obama javasolta nagy váltás, a fordulat az infrastrukturális beruházások és az alternatív energiatermelés felé.
Mindenki aggódik Amerikában, és az egész középosztályt érinti a magánnyugdíjalapok 30-40 százalékos értékzuhanása. Sokan létbizonytalanságban küszködnek, elvesztve állást, házat, autót vagy a drága betegbiztosítást. Mindenkinek van ismerőse, aki ilyen helyzetbe jutott. Felerősödnek a szolidaritás hangjai is. Civil szerveződések jönnek létre az elesettek felszínen tartására. Szövetkeznek a kegyetlen amerikai jelzálogtörvény fenyegetettjei. Küszöbön áll a nagy egészségbiztosítási reformjavaslat bemutatása, amely európai mintára állampolgári joggá tenné az általános betegbiztosítást.
Minderről őszinte vita folyik az amerikai sajtó száz meg száz orgánumában. Megszólal minden vélemény és hangulat az amerikai önbizalomtól és a némileg csalóka Obama-optimizmustól a sötét próféciákig, hisztérikus rémlátomásokig, és közöttük ott a józan elemzések nagy skálája. Ez Amerika ereje: ez Amerika reménye a bajban. Működik a kimondás igénye, a számvetés, a megoldás keresése. Nem kérdéses, hogy hamarosan felbukkan az új valóságirodalom is, amelyről Sean McCann beszél. Azok az írásművek, riportok és gondolatmenetek, amelyek túllépnek a média igényein.
No – és nálunk, itthon? Tudjuk-e, mi történik itthon a politika felszíne alatt? Működik-e a tények ismeretének igénye a közéletben? Milyen rezonanciát keltenek bennünk a fenti hírek? Elemzi-e valaki azt a nyilvánosság fórumain, hogy mi fog becsapni hozzánk ezekből a hullámokból és hogyan? Mennyire van – és volt – messze tőlünk Amerika?


Nem igazán illik idézni a saját mondatainkat. És nem is túl vidító dolog, mert azt sugallja, hogy hiába mondtunk el valamit egyszer, s talán továbbra is hiába hajtogatjuk. De talán még rosszabb ennél, amikor újrafogalmazva egy gondolatot, másodszor kevésbé találóan mondjuk ki, mert ma éppen roszszabb formában fogtunk az íráshoz. Álljon hát itt másfél bekezdés, amelyet 2002 augusztusában írtam az Új magyar komédia című Magyar Szemle-vezércikkben, majd pedig beválogattam 2006-os esszékötetembe, A hullám tarajába is.

*

„Várom a Magyar Balzac, a bukott vállalkozó, a Magyar Fitzgerald, a bukott tőzsdés fiú történetét, az eredetektől máig. És nagyon várok egy harmadik magyar mesélőt, az új Móriczot vagy filmes utódját, aki elmondja az új szegénységet – Balzac és Fitzgerald láthatatlan áldozatainak történetét. Új Hét krajcárt és új Boldog embert.
Biztos eljönnek ők, ez csak idő kérdése. S az ő történeteik fogják végleg megmutatni a manírrá sülylyedt antielbeszélő divat, a posztmodern kommentárművészet laposságát.”
Ezek a mondatok akkor korainak tűntek, szinte a semmibe hullottak. Írásos dokumentumai akkoriban alig születtek annak az előérzetnek, hogy a tőzsdés fiúk és lányok fennhéjázása és rongyrázása múló divat lesz. Még kevesebb szó esett ennek a csillogásnak a sötét oldaláról, a kisvállalkozások pénzínségéről, a nélkülözésről és a szegénységről. Kevesen vették észre, hogy éppen akkor indult el Magyarország a hanyatlás, a pangás rettenetes hét éve, a rendszerváltás kifordulása felé. A kereskedelmi televíziókban még csillogóbbak lettek a retródíszletek, s a nyálcsordító fogyasztási reklámok szüneteiben még lázasabbak lettek az alpári dumapartik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy eltereljék a figyelmet a kellemetlen igazságokról, hogy pszeudovalóságokat teremtsenek.
A sok zajos pszeudo mellett alig hallatszanak a bátrabb, józanabb elemzések hangjai. Hőzöngők árasztják el a szabadnak nevezett sajtót és médiát, és a politikai paletta mindkét oldalára jut belőlük. Miközben a rendszerváltozás elveszejtésén keseregnek annyian, és a fürdővízzel a gyereket is kiöntenék, nem jut eszükbe, hogy először is a saját belső szabadságharcukat kellene, kellett volna megvívniuk: viszszanyerni a tényekkel való szembenézésnek azt a régen, hat évtizede betiltott képességét, amely az erős demokráciák népeit, így az amerikaiakat is jellemzi. A helyzetünk ettől is sötétebb, mint másoké, ahol legalább akkora a baj, mint nálunk. Még mindig túl sokan hiszik, hogy a gubancokat egy kardsuhintással kell megoldani, és lenézik az elemzőmunkát, a szívós és rendszeres erőfeszítést.
Pedig lennének olyanok a magyar értelmiségben, akik vállalják e szembenézést tényekkel és távlatokkal. Mindenekelőtt a dokumentumfilmesek, akiket a multiplex mozik és a kereskedelmi csatornák kiszorítottak a nyilvánosságból. Mi sem egyszerűbb, biztosabb recept a lebutítók kezében, mint a néző érdektelenségére hivatkozni. Vannak, voltak egyfolytában, akik ilyen érvekkel szüntették volna meg a Duna Televíziót születésétől fogva. Mintha a nemzet igényesebb 10 százaléka nem számítana közönségnek. A mai korrektségszótár csúnyának ítélt szavai között előkelő helyen áll az elitizmus – milyen könnyen el lehet bánni azzal a néppel, amelynek elbizonytalanítják a szellemi elitjét, amelynek elitje nem meri vállalni a szerepét!
Vannak tehát dokumentumfilmeseink, készítenek kiváló filmeket, díjnyertes filmeket. Amelyeket jobbára csak az éves filmszemléken láthat az érdeklődő. Nagyobb közönséghez jutnak el azok a nagyobb lélegzetű feltáró sajtóriportok, amelyeket néhány távlatos lapszerkesztő rendel meg rendszeresen, többnyire fiatal újságíróktól. A műfaj fontosságát felismerve magam is évek óta szerettem volna íratni valóságfeltáró, irodalmi értékű riportesszéket a Magyar Szemle részére, és más folyóirat-szerkesztők is forgattak a fejükben hasonló tervet. Pályázat kiírásán is gondolkodtunk. A helyzet azonban az, hogy egy ilyen írást létrehozni – a helyszíni feltárómunkával együtt – legalább egy hónapnyi folyamatos munkát kíván. Magyarán: kétszázezer forintnál kevesebb honoráriumért nem várható el ilyen írás – de magyar kulturális folyóirat, ha nem tartozik a mostani kormányklientúrához, nem tud ennyi honoráriumot fizetni egy tíz–tizenöt oldalas írásért egy fiatal újságírónak, aki családot tart el. Független folyóiratba, a gondolkodás fórumaiba Magyarországon ma az ír, aki időt tud lopni valahonnan, többnyire a saját életéből.
A gondolkodás joga kevesek fényűzése lett Magyarországon. Többnyire olyanoké, akik nem élnek vele, illetve saját megtollasodásukra fordítják. Meg néhány nyugdíjasé, akik a régi iskolában nőttek fel, és beérik szerény életkörülményekkel. Mert, jól tudjuk, a gondolkodáshoz elsősorban idő kell. Idő, amelyet a jól működő társadalmak természetszerűleg szolgáltatnak azoknak, akik piacképtelen, de életfontosságú dolgokat alkotnak meg – önképet és jövőlátomást. Ezek közé a boldog országok közé, mint a fentiekből kiviláglik, a mai Magyarország nem tartozik. S ezzel visszaértem a kezdőpontra.


John Steinbeck, Sherwood Anderson, James Agee. Valamivel később felbukkant feketék – teszem hozzá én –, mint James Baldwin, Ralph Ellison, Zora Neale Hurston. Mára szinte mind a divatból kikopott remekírók, az írás és a lelkiismeret szolgái – akiknek ideje most viszszatérni látszik a The Wall Street Journal szerint.
Hadd írjak ide egy magyar névsort: Szabó Zoltán, Kovács Imre, Veres Péter, Nagy Lajos, Féja Géza, Sárközi György, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula, Kodolányi János. Gyengébb az amerikainál? Akik olvasták a könyveket, jól tudják, semmivel sem. Ezek a magyar írók és más társaik mind részt vettek a magyar valóságfeltáró irodalomban, a népi irodalom néven a mai napig oly sok ideológiai bunkóval végigsorozott – vagy éppen agyonhallgatott – szellemi és politikai mozgalomban. És további kortársak, akik nem voltak a főáramban, vagy nem számítanak a mozgalom tagjai közé, például József Attila és Radnóti Miklós, vettek részt a nagy valóságfeltáró munkában, és ez volt fiatal indulásuk egyik nagy hajtóereje. Ihletőik és példaképeik Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ady Endre, Móricz Zsigmond voltak. És nem pusztán látleletet adtak. Mesterei voltak a gondolkodásnak is.
A harmincas években Amerikának is volt tehát népi mozgalma, ha nem is nevezték ezen a néven. És volt Latin-Amerika több országának, sőt Romániának is – ezeket pedig népi mozgalomnak nevezték, mint a miénket. A világválság idején mindenütt ez a szolidaritás és a társadalmi lelkiismeret alkotta meg az elkötelezettség fogalmát is, amelyet utóbb oly sikerrel járatott le világszerte a kommunista ideológia.
Amerika nincsen messze tehát Magyarországtól, és nem is volt. A világ globális volt a harmincas években is, és a nagy szellemi mozgalmak mindig egyszerre bukkantak fel az egész atlanti világban s azon túl. Várjuk tehát az új Szabó Zoltánokat, Nagy Lajosokat, Féja Gézákat. Az új alanyiköltő-tehetségeket, akik keresik a közös gondok, a valódi dolgok hasító, fájó érintését. Várom az új Móriczot, aki úgy mutatja be a szegénység könnyező humorát és méltóságát, mint ő a Hét krajcárban és A boldog emberben.


Felnézek egy Shakespeare-szonettből e szép májusi délutánon – mostanában oly sokat olvasom őket. Ismét eljött az elkötelezettség ideje, gondolom. De nem is múlt el soha – az én mestereim mindig kockázatot vállaltak. W. Sh. mester jó pajtásának, rosszmájú riválisának, Ben Jonsonnak bélyeget süttettek a húsába forró vassal a cenzorok – istenkáromlás vádjával.
Pedig csak bálványokat döntögetett.

könyvheti körképünk a 34–36. oldalon