A jelenlegi parlament legnagyobb frakciójához, a néppárti frakcióhoz tartozó Európai Néppárt az április 29–30-án Varsóban tartott kongresszusán tíz prioritásból álló kiáltványban foglalta össze programját, amelyben az elsők közé tartozik az értékválság leküzdése, a transzatlanti szolidaritás (vagyis az Egyesült Államokkal való jó kapcsolat) és az uniót körülvevő országokkal kialakítandó jó szomszédságpolitika, amely azon alapulna, hogy ezek az országok is átveszik az európai értékeket. A kiáltvány a helyreállítandó értékek között mindenekelőtt a családi értékeket hangsúlyozza, amely alapja lehetne a romló demográfiai tendenciák megállításának. A néppárt a transzatlani kapcsolatokat, a NATO erősítését, nemzetközi színtéren az amerikaiakkal való közös fellépést helyezné az európai külpolitika középpontjába. A szomszédsági politikával kapcsolatban talán azt érdemes kiemelni, hogy a párt figyelmeztet, az unió bővítésének erőltetése megfelelő konszolidáció és előkészítés nélkül lerombolhatja az unió belső kohézióját.
Támogatott alacsony adók
A néppárt programjában nem kimondva, de összes jellemzőiben felvállalja a neoliberális gazdaságpolitika alaptételeit, például ilyen kijelentéseket tesz: „a globalizáció és a gazdasági válság kihívásaira csak egy innovatív és növekvő egységes piac, amely nyitott és hatékony, lehet időtálló válasz”. A kiáltvány kiáll még az alacsony adók és a szigorú költségvetési politika mellett. A néppárt energiapolitikájának jellegzetessége, hogy megengedő az atomenergiával szemben, amit például a zöldpártok teljes egészében elutasítanak, ám energia terén is a szabad piac híve, bátorítani akarja egy teljes egészében integrált, nyitott energiapiac létrehozását, hogy az energiaárak a tényleges termelési költségeket fejezzék ki. A program hasonlóan kiáll a szolgáltatások, ezen belül az egészségügy liberalizálása mellett. Bevándorlási politikájában (e kérdés egyike az unió legfontosabb problémáinak) határozottan kiáll az illegális bevándorlás megakadályozása, az így érkezettek visszaküldése, és az ebben a tekintetben legnagyobb nyomás alatt álló országokkal való szolidaritás mellett.
A varsói konferencián Joseph Daul büszkén jelentette ki az Európai Néppártról szólva: „Tizenkilenc országban vagyunk kormányon, mi irányítjuk a bizottságot és az Európai Parlamentet. Határozottan lépéseket teszünk a gazdasági krízis felszámolása és a fenntartható növekedés és foglalkoztatás helyreállítása érdekében. Ellentétben a szocialistákkal, akik szlogenekkel és retorikával szállnak harcba, ellentétben a zöldekkel, akik nem tudnak mást, mint álmodozni, és ellentétben a nacionalistákkal, akik történelmünk legrosszabb idejébe kívánnak bennünket visszavinni, mi a mai világban élünk, és aktívan és felelősséggel dolgozunk a holnap céljainak elérése érdekében.” Természetesen a szocialisták sem maradtak adósak a válasszal, és tizenöt pontban foglalták össze, hogy szerintük a néppárt hol vezeti félre az európai polgárokat. Többek között azt vetik a szemükre, hogy míg most úgy állítják be, az erőteljesebb szabályozás igaz támogatói, az elmúlt öt évben akadályozták a szocialisták azon törekvését, hogy a pénzügyi szektor tevékenységét korlátok közé szorítsák. Azt aligha lehetne vitatni, hogy a neoliberalizmust és az ezzel járó deregulációt (ami a jelenlegi pénzügyi válsághoz vezetett) a néppárthoz tartozó angol konzervatívok hurcolták be Európába, ám az sem vitatható, hogy ebben a magukat szocialista– szociáldemokratának nevező pártok – amikor kormányon voltak – tevékenyen segítettek.
A szocialisták saját programja, amelyet a dán pártelnök, Poul Nyrup Rasmussen ajánl a kedves olvasó figyelmébe, hat pontban foglalja össze a szocialista alternatíva előnyeit. Maga Rasmussen kijelenti, hogy most a polgárnak választási lehetősége van egy progresszív Európa – amely garantálja a foglalkoztatást és az életszínvonalat – és egy regresszív Európa – utóbbi a piac kegyelmére bízza az állampolgárt – között. A harminchárom szocialista és szociáldemokrata párt által elfogadott program a fő hangsúlyt a gazdasági helyzet javítására és a pénzügyi piacok reformjára helyezi. Javasolja a pénzpiacok sokkal erőteljesebb szabályozását és adóparadicsomok felszámolását. A program „intelligens zöld növekedést” javasol, amely Európát a világ legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tenné. Az ígéretekben gazdag program azt is mondja, hogy a lisszaboni szerződés életbelépése Európát jobbá tenné, lehetővé tenné, hogy Európa demokratikusan, átláthatóan és hatékonyan birkózzon meg a közös kihívásokkal. Ezzel szemben pont a szocialista szavazók voltak azok, akik például Franciaországban – ahol a lisszaboni szerződéssel azonos tartalmú európai alkotmányról széles körű vitát folytattak – megakadályozták, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát az alkotmány rangjára emelő egyezmény hatályba lépjen.
A harmadik legnagyobb erő a Liberálisok és Európai Demokraták Szövetsége, akik közé a mi szabad demokratáink is tartoznak. Elhamarkodottság lenne azonban a hazai SZDSZ alapján megítélni e pártcsoportosulást, mert meglepő módon ők azok, akik valóban azt teszik, amit választóiknak hirdetnek, igaz, sohasem kapnak érte többet, mint a voksok tíz százalékát. Választási programjuk első helyen hangsúlyozza, hogy az uniónak figyelembe kell venni Európa kulturális sokszínűségét, és hogy nyitva kell állnia minden európai állam előtt, amelyik a tagsági követelményeknek megfelel. A párt sürgeti a közös európai külpolitika kialakítását, ugyanakkor, míg egyrészt határozott irányítást vár Brüsszeltől, hangsúlyozza a nemzeti parlamentek abbéli szerepét, hogy minisztereiket a Brüsszelben (a miniszterek tanácsában) végzett tevékenységükről elszámoltassák. A pártprogram a globalizáció mind pozitív, mind negatív hatásairól beszél, és azt mondja, hogy az uniónak nagylelkűbb politikát kell folytatnia a fejlődő országokkal szemben, például megnyitni a piacot, különösen a mezőgazdasági termékek területén. Végül, de nem utolsósorban a program hangsúlyozza az európai régiók szerepének erősítését.
Programot bármilyet lehet írni, de történetesen ez a pártcsoportosulás be is bizonyította, hogy az elveit komolyan veszi, akkor is, ha történetesen az elvekhez való ragaszkodás hátrányos a számukra. A közelmúltból két ilyen eset is említhető. Az egyik, amikor a liberális frakció vezetője kiállt amellett, hogy a szokásoknak megfelelően a korelnök, ez esetben Le Pen nyithassa meg a választások utáni első parlamenti ülést. „Nincs ok arra, hogy Le Pent másoktól eltérően kezeljük, még ha utáljuk is a politikáját” – mondotta, amikor a szocialista és zöldfrakció vezetői, Martin Schultz és Daniel Cohn-Bendit előálltak egy, a házszabályt módosítani kívánó javaslattal annak érdekében, hogy ne Le Pen elnökölhessen az új parlament alakuló ülésén. A Schultz–Bendit-koalíció azonban végül is elérte a módosítást.
