Felbomolhat a brüsszeli nagykoalíció

Az európai politikai pártokat az Európai Parlament (EP) egyes frakcióihoz tartozó nemzeti pártokból alakították ki, úgy, hogy ezek egy átfogó európai szintű szervezettel rendelkezzenek. E pártokat az Európai Unió finanszírozza és szabályozza. Egy európai párt alapításához az szükséges, hogy legalább a tagállamok negyedéből (tehát jelenleg hét tagállamból) legyenek tagjai, akik vagy az EP, vagy a nemzeti parlament, vagy a megyei közgyűlés tagjai. Az európai politikai pártnak indulnia kell az európai parlamenti választásokon, vagy legalább az indulási szándéknak meg kell lennie, ha az indulási feltételeket nem is tudja teljesíteni. Jelenleg tíz európai párt van, ezek egy-egy európai parlamenti frakcióhoz kapcsolódnak, némelyik frakcióhoz több is tartozik.

Kiállás a demokráciáért

A másik alkalom az volt, amikor Richard Corbet, a szocialista frakció brit tagja javasolta a frakcióalakítási határ felemelését húszról harminc képviselőre, akiknek a tagállamok egynegyedét kell képviselniük a korábbi egyötöd helyett. A javaslat a kifejezetten a lisszaboni szerződést ellenző Independency and Democracy frakció ellen irányult, amelynek csak huszonkét parlamenti képviselője van. A vitában Andrew Duff brit liberális képviselő a javaslatot ellenezve a következőket mondta: „Bármi is a véleményünk politikájukról, az nem vitatható, hogy a kis csoportok az európai közvélemény egy rétegét képviselik. Sokszínű Európában élünk, és ha az Európai Parlament a nemzetek feletti demokrácia legitim képviselője akar lenni, valamennyi kisebbségi véleménynek helyt kell adnia – ha arányos képviseletben gondolkodunk.” E felfogást figyelmen kívül hagyva végül is a szocialisták a néppárt támogatásával keresztülvitték a frakcióalapítási határ felemelését. E két példa arra mutat rá, hogy mi a különbség az eredeti értelemben vett európai liberalizmus és az Európát egyre jobban eluraló szoclib felfogás között. Hol vagyunk már Voltaire eszméitől, amelyet a következőképpen fogalmazott meg: „Lehet, hogy nem értek egyet azzal, amit mond, de mindhalálig védem a jogát, hogy elmondhassa.” A liberálisoknál talán még érdemes megemlíteni, hogy a jelenlegi pénzügyi válságról egy kitűnő és mély elemzést adtak, nem kis részben a román képviselő, Daniel Daianu munkássága révén. Itt látszik, mekkora előny egy ország számára, ha európai parlamenti képviselői egyben nemzetközileg elismert szakemberek.
A negyedik legnagyobb csoportosulás a Nemzetek Európája Szövetség, amely De Gaulle valamikori vízióját, a nemzetek együttműködését, de nem politikai integrációját tűzte zászlajára. Nincs kidolgozott koncepciója arról, hogy milyen szervezeti formát is jelentene a nemzetek Európája, és az a gyakorlatban hogyan működne. A politikájukra inkább a tagpártok politikájából lehetne következtetni, bár azok sokszínűek. A csoportosulás gerincét (húsz képviselőt) a lengyel Jog és Igazságosság pártja adja (a Kaczynski fivérek pártja), jelentős súlya volt az olasz Nemzeti Szövetségnek, amely azután átállt az Európai Néppárthoz, és a centrista irányzatú ír Fianna Fáilnek, amely végül szintén elhagyta a formációt, és a liberálisokhoz csatlakozott.
Az EP-ben valódi baloldali értékeket, úgy, ahogy azokat Nyugat-Európában a második világháborút követő évtizedekben a szociáldemokraták képviselték, most az Egyesült Baloldal képviseli, ezekben jórészt kommunista és a jelenlegi szociáldemokratáktól balra álló pártok vannak, például a német Baloldal párt, amelynek legismertebb vezetője a szociáldemokratáktól kivált Oskar Lafontaine. Az Európai Parlamentben 41 képviselővel rendelkező csoportosulás fő programja a neoliberális gazdaságpolitika elleni küzdelem és az európai szociális modell megtartása.
A zöldek az európai környezetvédelemnek elkötelezett pártokat tömörítik, bár parlamenti frakciójuk vezetője, Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as párizsi diáklázadás vezére legalább annyira vörös, mint zöld. Programjukban a szokásos zöld témák, klímaváltozás, alternatív energiaforrások, génkezelt termékek és természetesen az atomerőművek elleni harc kapják a fő hangsúlyt, de minden tiltakozásban benne vannak, amelyeket a politikailag korrekt nézetek hirdetői szerveznek a politikailag inkorrekt nézetek képviselői ellen.
Végül vannak az euroszkeptikusok, ahogy magukat nevezik: EU-demokraták. A politikai baloldaltól szélsőjobbig terjedő skálán tartoznak ide pártok, amelyeket gyakorlatilag egy gondolat egyesít, hogy ellenzik a hatalom további Brüsszelbe való koncentrációját, így mindenekelőtt a lisszaboni szerződés életbe léptetését.
A választások után az Európai Parlament és ezzel együtt az európai pártok is bizonyos fokig át fognak alakulni. A legnehezebb helyzetbe a kis pártcsoportosulások és európai pártjaik kerülnek, mert kérdéses, hogy a felemelt frakcióalapítási küszöb miatt egyáltalán fennmaradhatnak-e. Az európai pártot támogató parlamenti frakció nélkül ugyanis az európai pártok nemigen tudnak megélni. Az újonnan feltűnt, és egy ír milliomos, Declan Ganley által finanszírozott Libertas nevű csoportosulás – amelynek fő programja a lisszaboni szerződés ellenzése –, amennyiben jelentősebb számú képviselőt sikerül bejuttatnia a parlamentbe, szintén befolyásolhatja az euroszkeptikusok frakcióalakítási lehetőségét, és így az EU-demokraták fennmaradását.
De nem csak a kis pártok helyzete bizonytalan, átalakulások várhatók a nagy pártok esetében is. A néppárti frakcióból például kiválnak és önálló frakciót kívánnak létrehozni az angol és cseh konzervatívok, az azonban kérdéses, hogy tudnak-e a frakcióalakításhoz szükséges hét országból képviselőket szerezni.
A szocialisták szénája rosszabbul áll, mert a nagyobb országokban parlamenti helyeket veszthetnek. Épp ezért össze akarnak állni az olasz liberális színezetű Partito Democratico nevű párttal (Demokrata Párt), és ennek érdekében még a nevüket is megváltoztatnák szocialisták és demokraták szövetségére. Ez egy hamisítatlan szociálliberális szövetség lenne, amelyet mindenek előtt a Berlusconi-ellenesség kötne össze.
Várható még, hogy az eddigi parlamenti helyeket uraló néppárti-szocialista nagykoalíció felbomlik, és a néppárt a liberálisokkal, a szocialisták a zöldekkel működnének együtt. Egy Daniel Cohn-Bendit–Martin Schultz-koalíció tovább erősítené a csoportosulás szoclib jellegét, bár, ha kevesebb mandátumhoz jutnak, ami valószínű, a következő parlamentet a néppárti-liberális koalíció uralhatja.

Az üzleti elit befolyása

Az összes európai választásokat reklámozó plakát azt hirdeti, hogy az egyéni választó szavazataival befolyásolhatja az európai politikát, a valóságban azonban ez a hatás nagyon áttételes. A szavazók az európai pártok nemzeti tagjaira voksolnak, és vagy a konzervatív-liberális, vagy a szoclib koalíciót hozhatják előnyösebb helyzetbe. Az európai politika mozgatóereje azonban a különböző törvényjavaslatokat előkészítő, José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság, amelynek tevékenységére az EP-nek nincs közvetlen hatása, legfeljebb megakadályozhat bizonyos javaslatok elfogadását vagy kérheti mások kidolgozását.
A valóságban az európai politikát, legalábbis a gazdaságpolitikát, mindenekelőtt az európai üzleti és pénzügyi elit befolyásolja. Ezzel együtt az európai politikára való odafigyelés ajánlatos, hiszen a nemzeti parlamentek által elfogadott törvények mintegy nyolcvan százalékát már Brüsszelben dolgozzák ki.