időjárás 13°C Vencel 2022. szeptember 28.
logo

Hajótöröttek

Domonkos László
2009.06.15. 22:00

Különös varázsuk van a kora nyári estéknek a Dél-Alföldön. A katlanmélyi forróság enyhülvén bódító szagok erősödnek föl, estike- és földillat a külvárosi gyárak füstjének és a Tisza vizének aromájával keverten. Az Alsóváros felől árulkodón közeleg az erős, fűszeres szag a paprikabeváltó felől.
A Tisza-parton az uszályokon francia zászlókat lát a sétáló, néhány csüggedten lógó nemzetiszínű mellett – ha meg a túlsó partra, Újszegedre esik a pillantása, a hídtól nem messze címeres-sasos szerb lobogó, aztán tábla: Sirig 3 km. Vagyis: Szőreg 3 km. A Széchenyi tér felől egyre hangosabban szól valami különös hangzású muzsika, síp, dob, trombita vegyesen: térzene van a belvárosban. Csakhogy ilyen muzsikát errefelé alighanem még senki sem hallott. Az előadók koromfekete legények papagájforma, harsány színekben pompázó egyenruhában, tűzvörös fezben vagy turbánban, a tamburmajor göndör szakállú, óriás szerecsen, hófehér, hatalmas fogsora csak úgy villog, amint széles vigyorral, cirkuszi művészettel dobálja rövid vezénylőpálcáját a levegőbe.
Kilencszáztizennyolc végén érkeztek az első alakulatok. Így számolt be erről a helyi lap, a Dél-Magyarország: „Este hat órakor négyszáz főnyi francia katonaság érkezett Szegedre, 15 tiszt vezetése alatt. Ez a Szegedet megszálló csapat első transzportja.” A dátum: 1919. január elseje.
Elég furcsa szilveszter és újév, annyi szent.
Ugyanebben a lapszámban Juhász Gyula köszönti az 1919-es esztendőt: „Ma a kezdetét érezzük valaminek, ami még nem volt, mióta a Platón politikus állatja uralkodásra berendezkedett e különös fényű csillagon… 1919. Mit fognak rólad írni krónikások?”
Az 1918. november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti szerződés értelmében (amelyet Magyarország részéről az alkoholista Linder Béla úgy is mint pillanatnyi hadügyminiszter írt alá) fokozatosan szállják meg Szegedet a francia 157. és 210. gyalogezred katonái. A megszállás – nem is nagyon titkolják – elsősorban stratégiai célból történik: Szeged mint hadászati hídfő az antant számára különleges fontosságú vasúti és közúti csomópont a szerb és a román megszállási zóna találkozásánál. Elsősorban és szinte kizárólagosan katonai jellegű a francia jelenlét: a helyi közigazgatás ügyeibe jó darabig nem avatkoznak, a város gazdasági és szociális gondjaival alig foglalkoznak.
A francia katonákat ezután sűrűn látni a szegedi utcákon: világoskék egyenruhájukban, jellegzetes félrecsapott sapkájukban csoportosan járnak-kelnek, vásárolnak a piacokon és az üzletekben, beülnek a kávéházakba, és szívesen szóba elegyednek azokkal, akik értenek a nyelvükön. A helyi sajtó január 4-i beszámolója szerint „nagyon tisztességtudóan viselkednek a közkatonák, s ez a városban nagyon megnyugtató benyomást tett”. Január 9-én közlik a parancsnok, Boblet ezredes levelét a Szegedi Nemzeti Tanácshoz: „Anélkül, hogy az önök belső viszonyaiba avatkoznánk, azon föltétellel, hogy a rend fönntartatik, mindenkor a szabadság, a jog és igazság katonái maradunk.”
Három hónap sem telik el, és kitör a Tanácsköztársaságnak becézett kommün rémuralma. Szinte minden megváltozik. A franciák azonnal szakítanak az addigi látszólagos semlegességgel: előkészületeket tesznek a tényleges hatalom átvételére. Március 23-tól hozzálátnak egy úgynevezett városkormányzóság felállításához, nem is titkoltan a kommün direktóriuma ellenében. Amikor pedig a direktórium elutasítja az együttműködést, rövid úton kiakolbólítják a városból – a vezetőség március 27-től Szeged-Felsőtanyára kénytelen áttenni székhelyét, s noha a munkás- és katonatanácsok formailag megmaradnak, a francia városvezetés koalíciós jellegű testületre bízza Szeged polgári ügyeinek intézését, s a helyi közigazgatási szervek munkájába a korábbinál jóval nagyobb mértékben beleszól. És mivel a megszállók a várost a kommün kikiáltása után „semleges zónában levő területnek” nyilvánítják, Szeged köré francia kordon kerül: az április közepén kinevezett új városparancsnok, Betrix ezredes határzárja azt jelenti, hogy mindennemű közlekedést, kereskedést, telefon- és távíróforgalmat megszakítanak a kommunista uralom alatt álló többi országrészszel. A blokád rövid időn belül olyan súlyos helyzetet teremt, hogy maguk az előidézők, a francia csapatok kénytelenek intézkedni: engedélyezik a szegedi kereskedőknek, hogy Szabadkán, Belgrádban és Nagyszebenben (!) próbálkozzanak élelmiszer-beszerzéssel, ezek a kísérletek azonban csak részleges eredménnyel járnak.
Rövidesen azonban a katonai áruként ideszállított készletekből kénytelenek adni a megszállók a lakosságnak, június 6-án pedig megalakul a Szövetségközi Élelmezési Bizottság, amelynek hatásköre az élelmezés biztosításán kívül a szénellátásra is kiterjed. Nyár elejére rendezik a pénzügyeket: a kommün értéktelen „fehérpénze” helyett a Monarchia kékhasú bankóit lehet csak elfogadni, miután francia katonai kísérettel 150 millió korona értékű fehérpénzt Bécsben kékhátú bankjegyekre cserélnek.
Azon a kilencven évvel ezelőtti nyárelőn a forróságban is hűs Tiszán horgonyzó egyik hajón, a Herkulesen lakik egy kalandos úton Fejér megyéből Szabadkán át Szegedre került magyar tiszt, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda majdani vezetője, Kozma Miklós. Felbecsülhetetlen dokumentumértékű kötetében, az újrakiadásra régen megérett Az összeomlás, 1918–19 című munkájában június 10-i dátummal írja, hogy „Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótöröttjeivel. Napról napra többen gyűlnek ide az ország minden tájékáról, cseh, szerb és oláh megszállta területekről is. Külsejük is kalandos sorsokról beszél.” Valamivel később: „A kerek hajóablakból a szegedi Tisza-part Kass Szálló előtti lámpáinak fényét látom felrezegni a nyári égboltra, és idezsong ennek a nagy magyar vidéki városnak mostanában a szokottnál sokkal nagyobb zaja és lármája, amely míg idáig ér, zsibongó káosszá fonódik össze. Ki sem mondhatom, mit jelent ez a zsongás a bolsevizmus Pestjének ordító vörös lármája és a magyar vidékek halálos vörös csöndje után. Nemcsak megnyugtat. Vezető motívuma friss, reményteljes és bizakodó.”
Ugyancsak június 6-án, alig egy héttel 51. születésnapjának betöltése előtt érkezik Kenderesről Szegedre egy férfi, aki emlékirataiban így minősíti életének ekkor kezdődő – sorsdöntő – szakaszát: „Véget ért az a rövid idő, melyet mint magánember töltöttem el. Mozgalmas életemnek új fejezete kezdődött. Károlyi Gyula kérésére átvettem a hadügyi tárcát, és felhívást bocsátottam ki a magyar nemzeti hadsereg felállítására.” És Horthy Miklós beszámol arról is, hogy a szegedi francia megszálló erők vezetői „nem mutattak hajlandóságot arra, hogy nemzeti mozgalmunknak támogatást nyújtsanak. Természetesen egyik sem volt bolsevista, csak egyszerűen a románokkal tartottak, és csak a Kun-kormányt ismerték el »törvényes kormány«-nak.”
Elég furcsa megszállás ez.
Betrix ezredes egy június 3-i rendelete szerint minden összejövetel „és mozgás csak a francia parancsnokság engedélyével tartható”. Ugyancsak ő jegyzi az előírást, melynek értelmében „az egyenlő rangban lévő magyar és francia tisztek közül az előbbiek tartoznak a francia tiszteket előre üdvözölni”. A civilek persze megteszik ezt minden előírás nélkül is: a Széchenyi tér platánfái alatt felhangzó zene hangjaira a korzózó dámák szemlesütős ámulattal, az urak alig leplezett elismeréssel nézegetik a deli frank legényeket, akik között szép számmal akadnak szpáhinak nevezett arab gyarmati és szenegáli fekete katonák is. „Igen szépek a szpáhiszázadok” – írja még Kozma Miklós is. „Ruhájuk festői, lovaik jók és szépek, a legénység gyönyörű katonatípus.” Kozma hozzáteszi: „Ennyi béke- és háborús harci tapasztalat után most megnézhettem alaposan az itt levő francia csapatokat. Hát az lehet, hogy a párizsi és egyéb nagyvárosi francia elem hitvány és degenerált, de azok a franciák, akiket itt látok, pedig négyéves világháború van mögöttük, és így az emberanyag biztosan nem a nemzet java; erős, derék legények, akik a degeneráltságnak környékén sem jártak. Színeseik pedig, akár a szpáhikat, akár a négereket nézem, olyan született harcosok, akikkel könnyű lehet háborút viselni.”
Csakhogy ezek a daliák nem éppen kizárólag oly derűs, fegyelmezett és csodálatra méltó hadfiak, mint amilyet a Dél-Magyarország május 13-án megjelent enyhén émelygős életképe is sugall. „Két hatalmas testű arab sétált a korzón. Csak úgy ragyogott az arcuk a gyönyörűségtől, hogy a kellemes tavaszi levegőt szívhatták, no meg hogy a riszálós derekú fehérnépet bámulhatták. Széles jókedvükben azt sem tudták, mit csináljanak… Egyszerre az egyik elkomolyodott és a korzó közönségének osztatlan megrökönyödésére nótába fogott. Ezt a két sort énekelte: aszondom én, kapitány úr, magának, lányokat is soroztasson bakának. Magyarul énekelt a testvér. Amikor bevégezte, a másik elébe állt, és olyan komoly arccal, hogy mosolyogni kellett rajta, megfenyegette: »Nem zábád!« – mondta. A másik, a magyar népdalénekes nem hagyta magát: »Zábád!« – jelentette ki erélyesen, és újra belekezdett a nótába. Amikor a két sort elénekelte, újrakezdődött az egész. És így játszották végig a korzót, illedelmesen, kedvesen, a közönség mosolyhonoráriumát bezsebelve.” A riszálós derekú fehérnéppel bizony jócskán akadtak gondok, és történt egy s más, ami bizony tényleg nem volt „zábád”. Kozma Miklós írja le az esetet: egyik este csinos „úriasszony” sietett a Kass Szálló felé, és összetalálkozott egy szpáhival. „A feltűnően hatalmas legényt a hölgy végignézi, mint ahogy végignézi bárki a hirtelen elébe kerülő egzotikus embert vagy állatot.” A szpáhi a kíváncsiságot félreérti – az is lehet, hogy voltak már biztató tapasztalatai („bizonyos női klasszis szemérmetlenül bizalmaskodik a franciákkal és boldog, ha megnyeri magas tetszésüket” – jelzi Kozma) –, és az asszonyhoz szegődve magyarázni kezd neki, aki szótlanul, lépteit meggyorsítva hallgatja. Egyre hangosabban magyaráz, a nő futni kezd, a szpáhi utána. Ezt látják meg a Kass teraszán üldögélők – és azt, hogy a megvadult afrikai a nyílt utcán már rá is veti magát a hölgyre, és tépni kezdi róla a ruhát. A sikító, félájult asszonynak többen segítségére sietnek, de alig lehetett kiszedni az őrjöngő kezei közül. Egy szpáhi tiszt lovaglóostorával úgy vagdalt az afrikai arcába, hogy csak úgy patakzott belőle a vér, de az még így is csak akkor tért magához, és eresztette el az asszonyt, amikor már tízen is fogták és verték.
Ami a gyarmati katonák fegyelmezését illeti: francia tisztjeik, úgy is mint mindannyian a szabadság, a jog és az igazság katonái, az előbbinél jóval enyhébb függelemsértésért is Rejtő Jenő légiós regényeiből ismert büntetéseket osztottak ki rájuk. Ugyancsak Kozma Miklós számol be arról, hogy nem az orani Fort St. Therese erőd, hanem az egyik Szeged környéki tanya udvarán látott hatalmas hátizsákkal körbe-körbejárni egy szpáhit, aki valami apróbb szabálysértésért kővel rakott teherrel rótta a köröket a szaharaival vetekedő izzó dél-alföldi hőségben.
Előfordultak persze vad esetek is. A Szeged köré vont blokádon időről időre próbáltak beszökni a kommunisták által uralt területekről – elsősorban persze Budapestről – bolsevista agitátorok. Így az a kis vörös zsidó fiú is, aki pechjére afrikaiakkal akadt össze az egyik ellenőrző pontnál. Szegényt „kilenc feketével történt, egészen szokatlan találkozása után lepedőben vitték a kórházba, kevésbé élő, mint holt állapotban”. Kozma hozzáfűzi: „az afrikaiak nálunk ismeretlen fertelmekre is képesek, a szodomia is előfordul köztük, különös szokásaikról pedig ez a fiatalember igen sokat mesélhetne, aki … aligha fog többé agitálni”.
A helyzet alapvetően a kommün bukása után sem változik. A helyi sajtó az ősz folyamán is óriási ellátási nehézségekről kénytelen beszámolni. Petróleumlámpához „lámpaüveget egy üzlet kivételével nem lehet kapni egész Szegeden”, írják november 6-án, 13-án pedig egy cikk azt közli, hogy „kenyér nagyon kevés van és rettenetesen drága, 16–18 koronába kerül egy kiló … az ínség enyhítésére … a tanács betiltotta a fehér péksütemények készítését”.
A következő év elején, éppen egy esztendővel a megszállás kezdete után Szegeden jár maga a nagy Franchet d’Esperey tábornok, a keleti francia erők főparancsnoka. (Különvonaton érkezik, egyenesen Konstantinápolyból, majdnem, mint a mesékben. A Kassban száll meg kíséretével, a 27., 29. és 47. számú lakosztályban.) 1920. január 2-án, közvetlenül a párizsi békekonferencia kezdete előtt kijelenti: „A magyarok derék emberek, de rosszul választották meg barátaikat.” A francia térparancsnokság Szentháromság utcai épületében fogadja több vezető jelenlétében Somogyi Szilveszter polgármestert is, akitől leereszkedő jóindulattal – főtanár úr megleckézteti a rossz nebulót – megkérdi, hogy ezután végre jó barátságban lesznek-e a szomszédokkal. A polgármester úr, Szeged helyzetének ismeretében, blazírt szűkszavúsággal azt válaszolja: „Elébb adjanak enni!” A nagy úr köti az ebet a karóhoz: „Mégis melyikkel vannak jobb viszonyban, a szerbekkel vagy a románokkal?” Somogyi Szilveszter megelégeli a dolgot: „Nem lehetünk addig jó viszonyban, amíg folyton bántanak bennünket.” A válasz – ezt kell igazán közkinccsé tenni! – ezerszázalékosan nyugati (mind a mai napig): „Majd nem fogják önöket bántani, ha a békekonferencia megállapítja a határokat.”
Február 29-én a Dél-Magyarország hírül adja: „De Tournadre tábornok, szegedi városkormányzó a város és területei fölötti impériumot március 1-jei hatállyal a magyar polgári és katonai hatóságoknak adja át.” A kivonulás majdnem egész márciusban tart (23-án fejeződik be), közben, 18-án Szeged fogadja „főméltóságú Horthy Miklóst, az ország kormányzóját, Magyarország újjászervezőjét, forradalmak dúlása után az alkotmányos rend biztos, békés útjára vezetőjét”.
Juhász Gyula bátyánknak meg jelenthetjük: hát ezt írhatták arról az 1919-es évről a szegedi krónikások.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.