Helyi jellegű POSZT-os viharok

Pécs a múlt hét végén rácáfolt szubmediterrán klímájára. A sötét ég kiadós zuhékat ígért, s ígéreteit olykor még túl is teljesítette. Néhány nap múlva aztán elvonultak a felhők, fényben pompázott a főtér. A város is megélénkült: a sarkon épp a visszavonultan élő nagy színész, a POSZT helyszínei mellett lakó Fekete András sietett elintéznivalói után, a környéken színészek, rendezők, kritikusok hada tűnt fel. Ki a kedélyesen lepukkant strandfürdőt, ki a délelőtti off-programokat választotta.
Aztán tizenegy órára a Nemzeti Színház melletti kulturális központban összegyűltek azok, akik az előző napi versenyelőadásokról akartak beszélgetni. A hangulat itt már nem volt teljesen felhőtlen. Vagy a hivatalos szereplők leheletfinom kritikáját lehetett hallani, vagy azt a majdnem ájult rácsodálkozást, ami szintén köreikből érkezett. A közönség egy része néma figyelemmel követte a vita eseményeit, mások, kissé zavaróan a bennfentesek sznobizmusával zajos helyesléssel kísérték a társalgást, mintha saját véleményük fenntartás nélkül követné minden esetben a szakemberek megszólalásait.
Különös tüneménye volt a beszélgetéseknek egy idősebb, jókötésű úr, aki dacolva a teremben uralkodó közvéleménnyel, markánsan, gyakran a megfogalmazás nehézségeivel küszködve tárta a nyilvánosság elé mondandóját. Egyik első felszólalása valóságos vihart kavart. Jól tájékozott színházkedvelőnek tűnt, s mint ilyen elmondta az összejöveteleket moderáló, meglehetősen készületlen Galambos Péter unszolására, hogy nemigen kedveli Mohácsi János rendezéseit. (Szíve joga – jutott eszembe, bár az előző napi nagyszínházi Istenítéletet ért kritikájával nem értettem egyet.) Azonnal megpróbálták szegénybe belefojtani a szót, elvenni tőle a mikrofont. Volt aki sztaniolpapírba csomagolta a neki szánt „hülye!” minősítést (a közönség fanatikus rajongó részének gúnyos nevetésétől kísérve). Mindez nem volt elég, a megvetés, az ostobáknak szóló lesajnálás menetrendszerű dózisokban érte szinte végig az aznapi összejövetelen. Talán a legméltatlanabb a versenyprogram-válogató filmrendező, Janisch Attila konklúziója volt, ami azt sugallta, ha nem tetszik, akkor ne nézze. Janisch ez esetben erős szereptévesztésben volt, hiszen, mint versenyprogram-felelősnek, kötelessége lett volna válaszolni a felmerült kérdésekre, illetve elmondani, milyen szempontok alapján döntött egy-egy darab mellett. Az idősebb férfi iránti megvetés aztán a következő napokban enyhe lenézéssé szelídült, ugyanis a jókötésű úr, dacolva a körülötte dúló viharokkal folyamatos résztvevője lett a megbeszélésnek. S ezt a lehető legjobban tette, hiszen nem árt hallani a közönség, főként a gyakori színházlátogatók soraiból érkező különvéleményeket, még ha olykor tényleg csacskaságnak tűnnek első hallásra. Ezt a fajta párbeszédet kellene minél gyakoribbá tenni a szakemberek, a közönség, a színházcsinálók között. Nagy empátiával, toleranciával, megvetés és lenézés nélkül. És olyan moderátorral persze, aki komolyabban foglalkozik előtte az adott témával.