Légüres tér

A hazai történettudomány hivatalosan szinte kizárólag baloldali, a történelmi materializmust több-kevesebb intenzitással megjelenítő művei, alkotói és iskolái a hatvanas évek végétől egyre intenzívebb érdeklődést mutattak a két háború közötti politikatörténeti események feldolgozására. Ennek a „nyitásnak”, amely elemzések, tanulmányok és szövegkiadások formájában érhető tetten, részben aktuálpolitikai okai voltak, részben értelemszerűen személyes kutatói érdeklődések, történészi pályák álltak mögötte. A publikációk legfőbb közös jellemzője, hogy bennük csaknem mindvégig, de a nyolcvanas évek közepéig egészen biztosan kimutatható a marxizáló külső-belső kontroll, amely hol kisebb-nagyobb véletlen vagy szándékos „tévedésekben”, rosszabb esetben nyilvánvaló történelemhamisításokban és abszurd konklúziók levonásában érhető tetten. Ez az egészségtelen klíma lényegében a rendszerváltással sem változott meg, hiszen a szakma képviselői nem húztak világos választóvonalat, nem ítéltek el vagy „közösítettek ki” olyan szerzőket, akik esetében nyilvánvaló és bizonyítható az elfogultság, ad absurdum a szándékos történelemhamisítás ténye. A marxizmus „ősbölényei” lassacskán visszavonultak, eltűntek, kihaltak ugyan, s ez változtatott a helyzeten, ám a kisebb maszatolók annak ellenére úszták meg az erkölcsi szembesülést saját történészi pályafutásuk sötét foltjaival, hogy a sok-sok corpus delicti ott sorakozik a könyvtárak polcain. Bizonyos esetekben nincs is más történészi munka, mert egyszerűen nem nyúlt senki a témához.
A XX. századi magyar politikatörténet is mintha légüres térbe került volna 1989 után, részben talán azért, mert nemigen volt bátorság a terhes örökséggel szembenézni, részben pedig új, izgalmasabb témák kutatására nyílt meg a lehetőség. Ez az állapot azonban nyilvánvalóan nem tarthatott örökké, és lassacskán fel is állt az új iskola, fiatal történészek sora kezdett a legújabb kori magyar történelem egy-egy részletével foglalkozni. Mindez persze mit se változtat azon a tényen, hogy a hazai történészszakmában viszonylag kevéssé beszélhetünk rendszerváltásról, elég megnézni egy-egy évet az akadémikusok, tanszékvezetők névsoráról. S ami fájóbb: mintha az ominózus marxista történeti munkák „elhelyezése” sem igen történt volna meg.
E problémán legföljebb néhány lábjegyzet szintjén tud változtatni az Osiris Kiadó Magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 című tanulmánygyűjteménye. Nyilván követlen módon nem is feladata a könyvnek az „igazságosztás”, mégis a téma feldolgozását látva óhatatlanul támad hiányérzete az olvasónak. A javarészt fiatal történészek tanulmányait Romsics Ignác szerkesztette kötetté, és írt hozzá hosszú bevezető tanulmányt az európai és a magyar jobboldal „alaptípusaival” foglalkozva. Gondolom, ez az írás fogja a legtöbb vitát kiváltani, esetleg a könyv utolsó tanulmánya a francia történész, Nicolas Bauquet tollából, amely A mindszentyzmus címet viseli. Ez az írás valóban meglepő, és ha a tanulmánygyűjtemény többi munkájából nem is, ebből egyértelműen kiolvasható egyfajta tendencia.
Nyilván sokféle vélekedés, mi több ízlésbeli eltérés lehet egy-egy kérdés megítélésében, a döntő inkább az az alapvetően módszertani megfontolás, hogy mennyire lehetséges szabadon intencionálni a tényekből levonható következtetéseket. A történészszakma remélhetően választ fog találni erre a tizennyolc tanulmányt tartalmazó kötet kapcsán, amely már csak méreténél fogva sem vállalkozhatott arra, hogy témáját teljes mélységében feltárja.
(A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerk.: Romsics Ignác. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 3980 forint)