Magyar verbunkos szól Európa füle hallatára

Ötven évvel ezelőtt nemzetközi tudományos kongresszust rendeztek Budapesten Joseph Haydn halálának kerek évfordulója alkalmából. A magyar zenetudomány – és főleg Kodály Zoltán – érdeme, hogy az osztrák muzsikus elhunyta után másfél évszázaddal végre kellően megismerte és elismerte a világ e nagymester életművét, jelentőségét. A magyar zenét mindenek elé helyező Kodály szerint „Haydn József (…) volt az első, aki »all’ongarese« feliratú darabjával világszerte hirdette, hogy itt egy sajátos, minden mástól elütő zenei kifejezésmód él. Másrészt ő volt az első, aki a zene arisztokratikus korszaka után a nép hangját szólaltatta meg. Legjava műve ma is olyan friss, élő zene, mintha tegnap írták volna. Nélküle nem lehet szimfonikus és kamarazenei műsor.” Nem maradtunk tehát hálátlanok az idézett, 1795-ben írt rövidke táncdarabért, amelyben először szólalt meg a magyar verbunkos a „művelt világ” füle hallatára, és nagyrészt nekünk köszönhető, hogy Haydn utóélete kiszabadult a Nyugat bántó, érthetetlen közönyéből.
A magyar határ közelében, szegény bognármester és szakácsnő gyermekeként született Joseph Haydn (1732–1809) művészetét a kortársai még tisztelték és csodálták, ám a XIX. század óriásai úgyszólván fumigálták. Wagner így vélekedett 1850-ben: „Haydn hangszeres műveiben, úgy érezzük, mintha egy született aggastyán űzne játékot a zene megbilincselt szellemével”; de még földije, Liszt Ferenc sem volt nagylelkűbb iránta, amikor a Mozart-centenáriumkor eszébe sem jutott Amadeus kiváló pályatársa és barátja.
Tudjuk, hogy a zenevilág nagyjai szűken mérik az elismerést a kollégáikról, no de ennyire? Haydn öröksége végig ott lappang a legnagyobb romantikus életművekben, mint egy öreg bútorban elbújt szellem, kritikai elismerése mégis a XX. századra maradt. Molnár Antal fogalmazta meg először, még az 1920-as években, hogy a mester újítása, a variációs zenemű „méltó előcsarnoka a szimfóniák épülettömbjének”, azóta már minden zenéhez értő tudja – hallhatja –, hogy Beethoven és Brahms szimfóniában is jelen van az a bizonyos, titokzatos szellem, amit a bécsi komponista szabadított ki a régi muzsika pókhálós palackjából.
És hát Eszterháza, amelynek ura, a fényes Miklós herceg olyan szerződést ajánlott, és olyan munkakörülményeket biztosított Joseph Haydnnak, aminek eredményeként – 1766 és 1790 között – 118 szimfóniát, 83 vonósnégyest, 125 barytontriót és 38 egyéb koncertdarabot szerzett, komponált 20 divertimentót, 14 operát, 14 misét, 4 oratóriumot és 12 más egyházi énekművet, 48 zongoraszonátát, 3 zongoraversenyt, valamint több száz dalt, világi és egyházi kánont. A lista nem teljes, azt meg, hogy hány Haydn-koncert volt 25 év alatt a „magyar Versailles” négyszáz személyes koncerttermében, senki sem számolta össze. Csak azt tudjuk, hogy Eszterházára járt zenét hallgatni Bécs elit közönsége.
Három éve, Haydn születésének 275. évfordulóján az első polgári muzsikusnak neveztük az osztrák mestert a lapunkban megjelent méltatásban. Most ennél kevesebbet, ám egyszerre többet is állítunk az éppen 200 éve meghalt zeneszerzőről: Joseph Haydn a miénk, magyaroké.