Mégis, kinek a vagyona?

Bizonyára még emlékszik az olvasó Brian Clark elgondolkodtató és megrázó drámájára: Mégis, kinek az élete? címen. Ken Harrison, a tehetséges szobrász, baleset miatt nyaktól lefelé lebénulva harcol a méltó halálért. Ádáz küzdelem kezdődik a jog, a filozófia és az orvosi hivatás eskütartalma körében: dönthet-e az ember saját életéről? Valamiért ez a darab jut mostanában eszembe, amikor arra a gondolok, hogy a tehetséges magyar nemzet egy történelmi balesetben nyaktól lefelé lebénítva küzd a jog, a filozófia, az erkölcs és az emberi tisztesség jegyében. Mert dönteni akar saját sorsáról és vagyonáról. Élni akar. De egyre inkább nem hagyják.
Alig fogja fel azt a kormánypárti intést, hogy a parlamentáris demokráciában minden jog a választott képviselők és végrehajtóik kezében van. De akkor mit jelent az alkotmány azon mondata, hogy minden hatalom a népé? És mit jelent az a rendelkezés, hogy az állam tulajdona nemzeti vagyon? Csupán annyit, hogy csendben és szótlanul kell tűrnünk, hogy nemzeti vagyonunk több mint 90 százaléka befektetők szabad prédájává váljon, miközben a befolyó ellenérték a kormány által csillagászati mértékig felduzzasztott államadósság külföldi szivattyúiban és a rezidens elvtársak offshore cégeiben eltűnik? Van-e jogunk beleszólni a folyamatba? Talán lenne, ha a népszavazás lehetőségét nem járatták volna le azok, akiknek érdekében állt a lejáratás. Más jogunk azonban nincs. Persze tüntethetünk, de majd hazaküldenek. Vízágyúval, gázspray-vel, szemkilövéssel. Jogunk tehát nincs. De kötelességünk van. Őseink és utódaink érdekében. A nemzet érdekében. Nem fogadjuk el, mert nem fogadhatjuk el, hogy közvagyonunk legfontosabb, életünk szempontjából legalapvetőbb tárgyaival azt tegyen néhány, a klónkormány irányítása alatt álló ember, amit akar. Mert a közvagyon nem az övéké. Akkor sem, ha az Alkotmánybíróság 19 hónapja nem foglal állást az úgynevezett vagyontörvény alkotmányossága kérdésében. Akkor sem, ha jogszabályaink nem engednek minket a vagyonunk közelébe. Néha már sok a jogból is. A nemzet jövője, léte, gazdagsága sokkal fontosabb.
Mert hát mégis, kinek a vagyona? Kinek a vagyona az az öt víziközmű-társaság, amelyből most kettőt egy harmadik felügyelete alá helyezett a vagyongazdálkodási tanács, csupa vízszakmai indok alapján? A cél: a legeredményesebb működési feltételrendszer kialakítása, a vízkészlettel való optimális gazdálkodás, a kapacitások és erőforrások jobb kihasználása. Hiszem, hogy ezen érvek kimondásához szükség lett volna néhány vízügyi szakembert foglalkoztató szervezetre is. Úgy mondják, ilyen szervezet a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium. Márpedig a minisztériumot a tanács még véleményezés céljából sem kereste meg. Ezt maga a miniszter állítja. Igaz, nem köti a tanácsot törvényi kötelezettség a véleménykikérésre. Így aztán megint megáll Suchman Tamás nagy ívű mondása: a döntés „lehet, hogy nem szokványos, de törvényes”. Csak úgy, szocialista módra.
Persze minden bizonnyal olyan tagok alkotják a tanácsot, akik mindenhez értenek. Van köztük agrárszakember, bankelnök, közgazdász. Vízügyi szakemberről mégsem tudunk. A főnökké váló Észak-magyarországi Regionális Vízművek (ÉRV) Zrt. adatait mélységesen dicséri az összevonásról szóló sajtóközlemény. A „korrekt tájékoztatás jegyében” arról azonban elfeledkezik, hogy az egyik alárendelt, a nyereséges Dunamenti Regionális Vízművek (DRV) Zrt. lényegesen jobb adathalmazzal rendelkezik. Nem csupán az alaptőkéje magasabb mintegy 220 millióval, de a szolgáltatási köre is lényegesen nagyobb. Míg a preferált ÉRV 178 települést lát el ivóvízzel, addig a DRV 359-et. Míg az ÉRV 82 helyről gyűjti be a szennyvizet, addig a DRV 129 helyről. Miért is kell hát ez az összevonás? Csak nem azért, mert a felügyelőtársaságnál jobb barátok ülnek a székekben, akikkel könnyebb egyeztetni minden fontos kérdésben? Például abban, hogy hogy lehet majd alkalmazni azt a 2006-os koncessziós törvénymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy egy lépésben lehessen kiírni a részvényekre a privatizációs és a koncessziós pályázatot? Hiszen ezzel érhető el, hogy a vízügyi törvény feltűnő módosítása nélkül csendben magánkezekbe kerüljön az a többmilliárdos részvénycsomag, amelynek tulajdonosa jogosult lesz elzárni a vízcsapot, ha nem fizetünk. Márpedig azt csicsergik a szomjas madarak, hogy egyes szakértői vélemények szerint minimum hatszorosára nőhet a víz ára, amennyiben megtörténik a társaságok privatizációja.
Mégis, kinek a vagyona az, amelyről nélkülünk, papírforma szerint hét ember dönthet? Pedig több mint háromszáz önkormányzat együttesen kérte a hét embert, hogy adják, akár pénzért is, az érintett önkormányzatok tulajdonába a részvényeket, hogy megőrizhesse a társadalom a vízszolgáltatás és ármeghatározás jogát. Hiszen az életükről van szó. De ez manapság nem érv a hatalom képviselőinek. Mellesleg az sem ártana, ha a kiválasztott kápójogú cég először a saját szénáját hozná rendbe, mielőtt elkezdené felügyeleti jogkörgyakorlását mások felett. Hiszen az ingyenes céginformációs szolgáltatás informatikailag kitűnően működő rendszerében e sorok írásakor a következő bejegyzés található: „2009. május 25. napján 17 óra 40 perckor Észak-magyarországi Regionális Vízművek zártkörű részvénytársaság kezdetű cégnév a cégnyilvántartásban nem szerepel.” Pedig úgy kerestem, ahogy az MNV Zrt. sajtóközleményében leírta a nevet. Nem állítom, hogy nincs ilyen cég, hiszen tudjuk, hogy van. De tisztelt vagyongazdálkodási tanács! Nem illene először közhitelességet tanúsító nyilvántartás kérdésében dönteniük?
Persze van más féltenivalónk is. Meggyőződésem például, hogy a füzérradványi Károlyi-kastély jó helyen lenne hat közeli település által alkotott konzorcium által igényelt pályázati támogatás mellett az állam kezében. Már csak azért is, mert az állam az utóbbi időben mintegy 600 millió forintot ölt bele a kizárólagos állami tulajdonú műemlék rendbetételébe. A gyönyörű épület Észak-Magyarország legnagyobb kastélya világörökségi helyszíneink közelében, amely kívül romantikus, belül tipikus itáliai reneszánsz és kora barokk. Az épület a XVI. századtól épült, majd 1948-ban – az államosítások során – az állam tulajdonába került. Mivel nálunk nem volt reprivatizáció, Károlyiék nem kapták vissza azt 1989 után. Így maradt állami tulajdonban. Kastélyparkja hazánk egyik legkülönlegesebb klímájú és hangulatú angolkertje, amelyet az ország két leghatalmasabb platánfája is gazdagít. Remek rendezvényhelyszín, kulturális központ lehet, amely a mienk.
Mindnyájunké: a nemzeté. Csodás turistacsalogató, lélekemelő és megnyugtató környezet, amelyre oly nagy szüksége van ma a pár millió meggyötört állampolgárnak, és a lebénult országnak. De a hatalmasok megint másképp döntöttek a települési konzorcium lelkes tagjai, a befektetett milliók, a környezetvédelmi táj dacára. Öt plusz egy csillagos szálloda és golfpálya egy francia befektető kérésére. Hogy a kispénzű magyarok az életben többé oda be se tehessék a lábukat. Igaz, nem adnák el a kastély tulajdonjogát, csak 90 évre vagyonkezelési szerződést kötnének. Van már ilyen konstrukció, pont a Károlyi családdal, Fehérvárcsurgón. Nem is működik rosszul, meg lehet tekinteni. De ott kikötés volt a „nyílt” kastélymegoldás, a látogathatóság, az igénybevehetőség a nem milliárdos rétegek számára is. Így is lehet befektetőt csalogatni. Igaz, az a szerződés még a szocialista nómenklatúra prolongált hatalma előtt köttetett, amikor a nemzet érdeke játszotta a főszerepet. Nem a befektetőké és a saját zsebé.
Szóval mégis, kinek a vagyona? Hogy is szólhatunk bele? Hol a jogunk rá? És hol a jogunk, hogy meggátoljuk az állami tulajdonú termőföldek nagybefektetők kezére játszását? Hol a jogunk, hogy nemet mondjunk és megakadályozzuk, hogy Sukorót elvegyék a néptől? Mert nem elég tíz méter parti sáv. Az egész part a miénk. Közös. A nemzeté. Elég volt, hogy gyurcsányok, bajnaik, szilvássyk, zuschlagok, veresek döntsenek a fejünk felett arról, amit mi építettünk. Amit őseink teremtettek és védtek, akár az életük árán is. Amit Isten adott nekünk, s amit gyermekeinknek is meg kell őriznünk. Mi, a nemzet akarunk és fogunk dönteni az értékeinkről, közös javunkra.
Nem tűrjük, hogy a parlament társadalmilag alig támogatott kormánypárti kisebbsége az SZDSZ-el karöltve tovább herdálja mindazt, amit álságos jogszabályaikkal még az utolsó másodperceikben is herdálni akarnak! És jobb, ha tudják: mi nem felejtjük el, hogy 2009. március 23-án ez a többségnek mondott kisebbség az ellenzék hangos tiltakozása ellenére egyhangúan tudomásul vette a kormány azon jelentését, amely elismerésre méltónak könyveli el az 1990–2007 közötti privatizációs folyamatot. Azt a folyamatot, amely több ezer milliárdos vagyonvesztést okozott az államnak, azaz nekünk. Azt a folyamatot, amelyet ha korrekten vezényelnek le, ma nem állna az ország a tönk szélén. S nem állna annyi kormánypárti politikus büntető eljárás, vagy büntetés hatálya alatt. Pedig a parlament kormánypárti többsége tudomásul vette ezt a jelentést, amelyet egy ügyvédi iroda oldalanként félmillió forintért készített el. Igaz, nem volt egyszerű a munka. Figyelmesen kellett az Állami Számvevőszék (ÁSZ)-anyagokból kivágni a tényszerű részeket és táblázatokat, nehogy belekerüljön olyan negatív megállapítás, amely az ÁSZ anyagaiban szép számmal megtalálható. De ez a tény nem menti a honatyákat. Az ÁSZ jelentései általuk is olvashatók.
Az is köztudott, hogy végre a Nemzeti Nyomozóiroda is megkezdte a privatizációs ügyek kivizsgálását. Persze csak a jéghegy csúcsát. Ígérjük: nem hagyjuk következmények nélkül kifosztani a nemzetet. Igaz, most még fejtől lefelé bénultan üvölteni van csak lehetőségünk. De azt már hangosan tesszük. S június 7-e után a jéghegy is elolvad.

A szerző jogász, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság volt vezérigazgató-helyettese