Egy civilizált társadalomban elfogadhatatlan, hogy akár tanárt, orvost, buszvezetőt, mentőst, pénztárost megverjenek hivatása gyakorlása közben. Amennyiben ezt a folyamatot nem állítjuk meg, akkor nem a weimarizálódás, hanem a sötét középkor köszönt ránk, ököljoggal súlyosbítva. Az emberek közérzete nem csak a kormány zsarnoki politikája miatt nagyon rossz
Ez az írás nem született volna meg, ha nincs Nemzeti vágta. Semmi kifogásom, a helyszínt azonban kifejezetten cinikus választásnak tartom. Már az is elborzasztó, hogy a hős királyok karéjában gördeszkások és biciklisek rohangálnak, az ismeretlen katona sírját oldalba pisilik a kutyák, Gábriel arkangyal kettős keresztje alatt pedig turistabuszok ontják a városnézőket. És most a Nemzeti vágta, amit az ügetőtől a stadionokig sokkal „lóbarátabb” helyen lehetett volna megrendezni, mint a Hősök tere. Van olyan, hogy genius loci, és aki ezt nem érzi, az megbékül az új időknek új dalaival, igazából nem is érti, mit jelent a hely a sugárút végén. Vagy nagyon is tisztában van vele, miért olyan fontos nekünk Pilis vagy Dobogókő. És akkor rögtön magyarázatot nyer, miért kell elrondítani minden szakrális helyet, és elfingani az Indexen a Szózatot.
Pünkösd idején az egyházi emberek újra és újra elmondják, hogy Magyarországon súlyos morális válság van. Most látott napvilágot egy felmérés, amely szerint az emberek életükben a pénzt tartják a legfontosabb értékmérőnek. A pénzt. Ilyenkor megszólalnak a széplelkűek, akik generálisan kárhoztatják az emberiséget anyagias volta miatt, és hosszú értekezésbe fognak a szeretet meg a jóság erejéről. Ezek az ítészek egy dologról megfeledkeznek, arról, hogy itt és most Magyarországon az emberek kíméletlen kizsarolása, hogy ne mondjam, elnyomorítása folyik. Ami azt jelenti, hogy a hatalom pénzt, pénzt és újra csak pénzt követel tőlünk. Ha a vegetálás szintjét szeretnénk meghaladni, fizetni kell. Fizetni a nívósabb oktatásért, fizetni az emberléptékű egészségügyi ellátásért, fizetni a kultúráért, a művelődésért, az energiáért, a gyerekekért, a lakhatásért, az életben maradásért, sőt a halál is vagyonokba kerül. Ezenfelül folyik a túladóztatás, a sarcolás, itt az ingatlanadó, mint a röghöz kötés legaljasabb módszere, az áremelések, az újabb és újabb agyalások eredményeként megjelenő cifrábbnál cifrább pénzbehajtó akciók. Miközben senkit sem érdekel, hogy a magyar fizetések az ötödét sem érik el az európai uniós átlagnak. Szemben meg ott a mérhetetlen gazdagok luxusa.
Miért csodálkozunk azon, hogy a pénz ma a megváltás szerepében tetszeleghet? A pénz nyugalom, a pénz magabiztosság, a pénz gondtalanság, jólét, vagy csak egyszerűen a szolidan biztonságos élet záloga. Ehhez képest nagyon kevés dúsgazdag ember néz szembe egyre növekvő számú szegény vagy elszegényedő emberrel. Akiknek igen nehéz megmagyarázni, hogy mindezt tűrnie kell valamiféle transzcendens jövőkép vagy zavaros kormányzati hazudozás zálogaként. A királyi tévén szerepelt Paul Lendvai, akinek lövése sincs a magyar helyzetről, de rúg egyet belénk azzal, hogy a magyarok az okai a válságnak, mert presztízsfogyasztókká lettek. Óh, maga buta ember, ha tudná, hogy az a kárhoztatott plazmatévé egy szánalmas jelkép. A rendszerváltás illúziója, hogy nekünk is legalább annyira megy, mint az osztrákoknak. De nem megy, mert a posztkommunista szocialisták a kormányzáshoz nem, csak a káoszteremtéshez és az eladósításhoz értenek.
Ez a húsz éve tartó magyar csárdás elvégezte a maga pusztítását. Azt, hogy miben nyilvánul meg, testközelből tapasztalhatjuk. Egy középiskola végzős osztályából a lányoknál két dolog a sláger: az egyik a kommunikáció szak valamelyik főiskolán, valamint a műkörömépítő tanfolyam. „Ha egyszer bekerülnék a tévébe”, mondja az ablakpucoló ábrándos arccal. „Nagy dumás vagyok én, sokra vinném a Fókuszban vagy bárhol…” Nem érdemes kiábrándítani, hogy ehhez sok-sok tanulás, diploma, szerencse és szakmai gyakorlat kellett. Valamikor. Ma már nem. A Mónika-, Győzike- vagy a Balázs-show-kból ordít a színvonaltalanság, a primitivizmus. Az ízlés és az agyrombolás viszont oly mértékig megtették a magukét, hogy ezek a tévészemetek óriási nézettségűek. Éppen úgy, mint vetélkedőik, a milliókat semmiért, a vakszerencsével vagy nevetséges kérdésekkel, melyekhez még érettségi sem kell. A műveltség kolonc és enyhe megvetés tárgya. Aki olvasott vagy jártas a művészettörténetben, esetleg ismeri a latin nyelvet vagy a magyarok történelmét, egy-két kívülről megtanult verssel nehezítve, az valamiféle gyanús, molyos fazon, akit, ha nem is sajnálni, de lenézni illik. Ma híresnek lenni annyi, mint tolakodni a tévében, levetkőzni bárhol, gátlástalanul nyilatkozni arról, amiről fogalmad sincs, mulatozni úgynevezett celebekkel, partizni, bálozni, fényképezkedni, és ott lenni mindenütt, ahol fotósok is vannak. A mai hírességek csinálmányok, akiket egy értékvesztett világ hoz létre és dob félre, ha a helyzet úgy kívánja.
Az értékvesztés onnan kezdődik, amikor a szavak elvesztik eredeti jelentésüket. A család, szeretet, odafigyelés, önzetlenség, áldozathozatal, hűség egészen más jelentéstartalommal bírnak, mint azelőtt. Sőt. Egyes fogalmak nemcsak kimentek a divatból, de nevetségessé válnak vagy megsemmisülnek. Itt van például az önzetlenség. Ki kér belőle? Aki önzetlen, az hülye. Tévében, könyvekben, filmekben, életben egyaránt. Képes lemondani a saját érdekeiről, aminél fontosabb, trendibb dolog nincs is a mai világban. A saját érdeked azt diktálja, hogy te vezess a leggyorsabban, neked jusson mindenből a legjobb, a te életed legyen a legfontosabb, és te kapd a legtöbb pénzt olyan munkáért, amiért keveset kell dolgoznod. Az érdekek úgy diktálják, a liberális elvek azt sugallják, hogy az önmegvalósítás mindenekfelett. Ez pedig nem megy erőszak nélkül, ezért aztán megjelenik a hétköznapokban a kendőzetlen brutalitás. Verekedés, agresszió, pofozkodás, késelés.
Egy civilizált társadalomban elfogadhatatlan, hogy akár tanárt, orvost, buszvezetőt, mentőst, pénztárost megverjenek hivatása gyakorlása közben. Amennyiben ezt a folyamatot nem állítjuk meg, úgy nem a weimarizálódás, hanem a sötét középkor köszönt ránk, ököljoggal súlyosbítva. Az emberek közérzete nem csak a kormány zsarnoki politikája miatt nagyon rossz. Évek óta erősödik az érzés, hogy a hatalom emberei nem a magyarok érdekeit képviselik, hanem valami egészen mást. Sőt. Mi még csak-csak szeretjük ezt a hazát, de a haza nem szeret vissza bennünket. Itt a többség kirekesztése folyik törvényi segédlettel, ami szerint a magyarokat állandó bűntudatban tartják mindenféle megfoghatatlan, háríthatatlan hazug vádakkal.
Ebben a felállásban csak két csoport érezheti jól magát. Az egyik a milliomos politikai és gazdasági elit, akiket semmi sem vezérel, csak az, hogy minél többet szerezzenek maguknak. A másik egy vészesen leszakadó réteg, akik alacsony képzettségűek, véleményük könnyen alakítható, sodródnak az egyszerű üzenetek és tetszetős jelszavak között. Jellemző tulajdonságuk a nehéz szociális helyzetükből eredő elkeseredettség, ellenérzés minden és mindenki iránt, aki különb és törekvőbb. Ezek az emberek sokan vannak, politikai vagy szociális demagógiával könnyen mozgósíthatók a rosszra. Ebben bizonyos liberális jogvédőknek kitüntetett szerepük van. Ezzel a jelentős réteggel megyünk neki húsz év óta mindenféle választásoknak, olykor kockáztatva bármiféle pozitív változtatás reményét.
Lelkiekben, ha van ilyen, viselkedésben és erkölcsiekben folyamatosan negatív a mérlegünk. Öregedő, önző, atomjaira hullott, egymásra fenekedő, mélyre süllyedt, hit nélküli ország lettünk. Nagy kérdés, hogy van-e még ebből visszaút, képes-e az ország kijönni az apátiából és elkergetni azokat, akiket súlyos felelősség terhel ezért az állapotért. Vagy leszünk egy harmadik világnál is roszszabb helyzetben vegetáló ország, dicső múlttal és szégyellni való jelennel.
Nagy kérdés.
