Napi kettes átlag

Óriási felfedezésem van! Rádöbbentem, a víz egy celeb, hisz a csapból is állandóan az folyik. A víz. Azám, a víz! Előző írásomból épp az maradt ki, a víz. Hogy egy felnőtt embernek minimum napi két liter a folyadékigénye. A napi minimum két liter ajánlott folyadékmennyiség elképesztő erővel van jelen a médiában. Mintha egy lobbi egyenesen érdekelt volna benne. Emlékszem, egyszer egy azóta rég feloldódott zöld párt azzal kampányolt, hogy „napi hármas átlag”. Ott a napi hármas átlag nem épp a vízre vonatkozott… Itt a napi két liter vajon mire vonatkozhat? És kinek állhat az érdekében? Kinek jó ez? Csak nem az ásványvízgyártóknak és -forgalmazóknak? Emlékszem, a Celeb vagyok, ments ki innen! című valóságshow-ban egyszer találós kérdés volt, hogy Magyarországon miből fogy több: üdítőből vagy ásványvízből. A többség az üdítőre szavazott, pedig az ásványvízre kellett volna.
Nagy üzlet elhitetni az emberekkel, hogy folyamatosan szomjaznak. Szomjúhozzák az igazságot? A szomjúság, az itatás a legnagyobb etetés. Hol vagyunk már attól, amikor csak a szerelő bácsi kért, kezitcsókolom, a tisztelt kuncsafttól vizet? Hol vagyunk már attól, amikor csak a haldokló szólt a nővérkéhez ekképpen: vizet, vizet?! A víz ma már nem haldoklók és öreg szakik kiváltsága. Ma már mindenki szomjúhozik, de persze nem csapvíz után. A szomjipar emberei ugyanis bebeszélik az embereknek, hogy a csapvíz rossz. És hogy ásványvizet inni: alternatíva.
Nők millióival sikerült elhitetni, hogy a szájfény: oxigénpalack. Ha nincs náluk szájfény, bármi megtörténhet velük, akár meg is fulladhatnak. Újabban pedig nemre való tekintet nélkül szinte mindenkivel sikerült elhitetni: ha nincs nálunk egy flakon ásványvíz, az maga a halál. Akár szomjan is pusztulhatunk a város kellős közepén. Ez új. Szaharát csináltak Budapestből látható poszterek és láthatatlan imposztorok.
Amikor gyerek voltam, még otthon lakott a víz. És a telefon is. Ma már nem kell zárt helyiségben tartózkodnunk ahhoz, hogy ihassunk vagy fölhívjanak bennünket. Ölelhetünk, alhatunk is a metrón. A folyadék – és igényének – városi nomadizálása furamód párhuzamosan ment végbe a valamikor telepített kommunikációs eszköz útra kelésével, nomadizálásával. A leggyakoribb két gesztus, amely korosabb sorstársainkat olykor szinte az őrületbe taszítja, hogy valaki beszél vagy iszik. Más alternatíva nincs. Régebben így szólt a kérdés: iszik vagy vezet? Most az a kérdés, hogy a mobiltelefon szólal-e meg előbb a metróban velünk szemközt ülő csajszi tatyójában vagy az ásványvizes flakon. Csak az kétséges, hogy a csaj – vagy srác – előbb kortyint-e a flakonból, és utána beszél a mobilon, vagy fordítva. Két lehetőség – napi kettes átlag ez is.
A napi kettes átlag, a két liter megajánlott folyadékmennyiség, jelzem, a fogyasztói és izzasztói társadalomban hovatovább olyan erejű, mint az iszlámban a napi ötszöri ima. Hozzáteszem, az elvileg hagyománytisztelő, fejkendőt viselő mohamedán lányok rágógumival a szájukban szintúgy meghúzzák a vizesflaskát. Ők sem jobbak a Deákné vásznánál. Ha rájuk tör a metrón a szomjhaláltól való páni félelem, nagyon is nyugatiasak.
Van pár tudományos tény avagy áltény, amelyekbe úgy kapaszkodunk, mint valami reménysugárba – vagy mondjam reményfogantyúnak? Ilyen tudományos, áltudományos tény egyebek mellett a napi kettes átlag is. Hogy minimum napi két liter folyadék szükséges egy embernek. Hogy ennyi a homo sapiens napi folyadékszükséglete. Nem múlik el nap, hogy valaki ne aggódna értünk, hogy valaki ne féltene bennünket a kiszáradástól. És nem minden alap nélkül. A franciaországi nagy hőség idején harmincezer öreg halt meg a kiszáradás közvetett következményeképp. Ez tény. Mert az idős embernek csökken a természetes szomjúságérzete, s amiként a hidegre érzéketlen alkoholista fagyhalált szenved télen, ugyanígy a szomjúságra érzéketlen idős ember szomjan halhat, kiszáradhat nyáron. Az is tény viszont, hogy nem minden felnőtt embernek van napi kétliternyi folyadékigénye. Szakértői közlemények réges-rég megcáfolták a napi kettes átlag mítoszát, ám a mítosz, köszöni szépen, ettől függetlenül tartja magát.
Olyan ez, mint az én április elsejei tréfám. A Story online változatában április elsejei tréfa gyanánt elhíreszteltem, hogy anorexiás vagyok. Celeb körökben azóta is bizonyítottnak számít a hír, pedig hát április másodikán megjelent a cáfolata. Ez nagyon is jellemző mindannyiunkra. Ilyenek vagyunk: a jól értesültet csak idegesíti a neki ellentmondó hír. A tájékozott: szelektíven süket. Például azt is nagyon szeretjük hallani és hangoztatni, népszerű, hogy reggelizz, mint a király, ebédelj, mint a polgár és vacsorázz, mint a koldus. Így szereti tudni mindenki. Ez a dolog valakinek nagyon jóleshet, hisz reménytelenség érvekkel megcáfolni. Tájékozott csak akkor lehet valaki, ha így tudja. Sejtelmem sincs, kinek öröm, ki akarhatja, hogy zabáljuk halálra magunkat reggel, és dögöljünk éhen este.
Szakadár, elszabadult kutatási részeredmények tartják sakkban akaratunkat. Ezek az eredmények a politikai összeesküvés-elméletek biztos helyről tudott információihoz hasonlóan közösségi összetartó erővel rendelkeznek, és fanatizmusból önellátóak, vagyis érvek útján immár cáfolhatatlanok. A szegényes reggeli és a napi kétliternyi folyadékigény egy tálból cseresznyézik a bizonyított Mars-arccal, a Holdon az amerikai zászlót lengető laboratóriumi széllel és az ikertornyok összeomlására rásegítő dinamittal. Hiányos tudásunk, akár egy tépett olvasó, mindig a hiányzó láncszemért kiált. Mert bizony, bizony mondom néktek, a sarlatánságnak való kiszolgáltatottságunk valójában tudatlanságból, a központilag hirdetett bölcsesség titkos gyöngeségéből ered.
A központilag hirdetett és finanszírozott orvostudomány például mindig felháborodik, ha végső elkeseredésünkben hinni merünk. A „központi bizottság” – az Illyés által egy mondatban megénekelt zsarnoksághoz hasonlóan – még végső elkeseredésünkre is igényt formál. Ragaszkodik ahhoz, hogy valaki a diszciplínán belül legyen menthetetlen és gyógyíthatatlan. Az nem etikai kérdés, hogy valakit kórházba visznek gyomorfekéllyel, felnyitják, és három hét múlva szevasz, ja, rák, de ha valaki bármi áron gyógyulni akar, nagyon féltik a hamis prófétáktól. Az emberi szenvedést szórakoztatóipari statisztává előléptető bulvárlapok és kereskedelmi tévék híradói szinte naponta szembesítenek bennünket az orvostudomány korlátaival és az egészségügy ősi nyomorával. Copyright Füst Milán: az öregség ősi nyomora.
Meleg nyár várható az idén. Ne feledjétek, amíg még voltak kutak, addig tenyérben is elfért a víz egy ideig. És amíg tartott, amíg nem csurgott el ujjaink között, úgy ittunk belőle, hogy közben lopva orcánkat is megmostuk benne. Ugye emlékeztek? Az ásványvízzel, a napi kettes átlag világával az a fő gond, hogy hiába iszunk akármenynyit, arcunkat sosem éri víz. Arcunk és lelkünk a nagy átlagok dacára is csontszáraz marad.