Díjazottak. Antal Balázs az Oktatási és Kulturális Minisztérium, Németh Ágnes Szentendre Város Önkormányzata, Kelemen Zénó a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, Kalmár János a Pest Megyei Önkormányzat elnöki díját kapta. A kiállítást Velekei József Lajos és Kalmár János rendezte.
Kiváló hely a MűvészetMalom. Kiválóbb már csak akkor lehetne, ha a két szárny mellé a valamikor a diktatúra éveiben lerombolt harmadik szárny is társulhatna, azaz immár városi-állami gondolkodással és támogatással kiteljesedhetne a szentendrei művészek által megfogalmazott elképzelés, hogy az épületegyüttes közép-európai kortárs művészeti központtá váljon. Félő, hogy erre legalább annyit kell várni, mint arra, hogy legyen végre önálló festészeti múzeuma Szentendrének, ahová egyébként immár a 11-es út melletti tájékoztató táblákon is a festők városaként csalogatják az autósokat – mindenesetre a MűvészetMalom kiállításai az utóbbi években, s közöttük a szobrászbiennále arra utal, hogy Szentendre újra a kortárs magyar művészet erős hadállásává válhat.
Szükség is van erre, hiszen a hadállások veszélyben vannak. Például Pécsett, amit azért kell említeni, mert ott rendezték meg eddig a kisplasztikai biennálét, amely azonban az idén, valószínűleg pénzügyi okokból, elmarad. A szentendrei tárlat persze nem pótlásként született meg, s valóban, nem is egyszerűen pótol, de a rendezők szándékának és ígéretének megfelelően nagyszabású áttekintést ad a kortárs magyar szobrászat különböző irányairól, a stílusok, anyagok, technikák sokféleségéről, a különböző generációk, a tradíciók és az új törekvések párbeszédéről. A fa, a szobrászat egyik legősibb anyaga például az idős mesterek (Nagy Sándor, Gádor Magda, Hadik Gyula), a középgeneráció (Dechandt Antal, Huber András) művei szerint épp oly hatékony kifejezési eszköz, mint a fiatal Pintér Balázs számára. Remek művek képviselik a kőszobrászatot (Bencsik István), az üveget (Bohus Zoltán), a kerámiát (Scherammel Imre), a fémeket (Farkas Ádám, Fridrich Ferenc, Kelemen Zénó, Móder Rezső, Péter Ágnes), mutatják meg a különböző anyagok társításának lehetőségét (Nagámi, Asszonyi Tamás, Zsemlye Ildikó), a tárgykollázs lehetőségeit (Haraszty István, Paizs László) – s ahogyan az utóbbi négy név jelzi, azt, hogy a magyar szobrászatot nemcsak a mívesség, a felhorgadó nagy indulatok, de a benne megjelenő humor miatt is értékelhetjük.
Alapformákból, alapszínekből építkeznek Ingo Glass plasztikái, alapjeleket szembesít egymással Kelle Antal, egyetlen formába sűrítve a kereszténység, a zsidóság és az iszlám jelképeit, s a zárt plasztikát a térben megjelenő installációvá fejlesztve. A sík és tér viszonya újra és újra visszatér, Barabás Mártontól Deim Pálig, Bojti Andrástól Rigó Istvánig. A két utóbbi művész munkájának címe megegyezik a tárlatéval, aminek ellenére alighanem nem kevesen vannak, akik nem igazán értik a címválasztást, azaz azt, hogy miből is lehet levezetni például azt az egyébként helytálló állítást, hogy a kiállítás – számos kvalitásos és kevésbé számos kevésbé kvalitásos darabjával együtt – valóban hitelesen tükrözi a kortárs magyar szobrászat helyzetét. Ebben nyilván annak is szerepe van, hogy sajnos ezt a kiállítást sem kíséri katalógus, de ami még jobban hiányzik, a kiállítási terekben sem jelennek meg olyan rövid, tömör szövegek, információk, amelyek „képbe helyeznék” a látogatókat akárcsak a kiállítók életkorát, a magyar szobrászat jelenét, közelmúltját illetően is.
Igaz, a figyelmes szemlélődő – Giacometti gyakran mondogatta, hogy számára a művészet eszköz a világ jelenségeinek a megértéséhez – idővel maga is megsejti a lényeget. Ahogyan például Antal Balázszsal történt néhány évvel ezelőtt egy berlini parkban, a munkagépek által összehordott, az eső által lemosott földkupacok szemlélése közben. Megérezte bennük a plasztikai formát, a formálás lehetőségét. Néhány kiló gipszet öntött az egyikre, s fotókon dokumentálta, hogyan változnak, érnek össze, alkotnak új minőséget a különböző anyagok, hogyan találkozik a véletlen és a tudatos formálás. Azután bronzban is megjelenített egy részletet, s ez most együtt látható a fotókkal az Egy földkupac megdicsőülése című installáció részeként. Lehet, hogy ez a dedukció tökéletes példája? Hiszen a kiállítás a XX. századi művészet nagy igazságát fogalmazza újra, miszerint a mű nemcsak a michelangelói márványban, de minden anyagban benne rejtezik. A föld anyag, tehát benne is. Csak ki kell tudni belőle bontani. Ezen dolgozunk itt, a Kárpát-medencében, úgy néhány száz éve.
