A globális nyomás ellenére néhány tucat építészünk változatlanul azt kutatja: milyen az építészet, ha agyar. Ha nem akar szolgaian másolni, mint például a pénzügyérek és közgazdászok világa, hanem keresi a specifikusat. Ők előbb járnak egy brosúrával, mint a roppant trendinek látszó örök igazodók
Kampánycsendben kitisztulnak a dolgok, mint az életből távozni készülő ember előtt a nagy elszámoltatás küszöbén. A politikum a természeténél fogva épít és rombol; néha a kettőt egyszerre. Az ilyen demokratikusan öncenzúrás időszak arra is alkalmas, hogy foglalkozzunk kicsit az egyértelmű építéssel. Legyen ez most az országépítők napja. A félreértések elkerülése végett: nem az építőiparről lesz szó, amelyet fokozottan sújt az általános válság – hanem az építészet mestereiről. Akik akkor is szakadatlanul buzgólkodnak, ha netán éppen egyetlen ház vagy műtárgy sem épül.
Nem vagyok építész (bár akad ilyen a családban): e félig mérnöki, félig művészi hivatáshoz a filmezés által kerültem közel. Szerencsés szemszög ez: egyszerre megadja a külső és belső vizsgálódás kegyelmét is. Az építészet ráadásul világmodell is: az egyetlen, amely három dimenzióban és haszonelvűen próbál válaszokat keresni arra a kézenfekvő kérdésre, hogy mi a csudát is keres az ember a Földön. A felelet sokféle: lehet építeni templomot és bankot, iskolát és plázát, hidat és hivalkodó tornyot. S mindezeket is ezerféleképpen. A rombolásban jeleskedő XX. század nemcsak az irodalomban és a képzőművészetekben tette zárójelbe az uralkodó korstílusok fogalmát, hanem az architektúrában is. Minden van, mint egy szupermarketben – hogy Cságoly Ferencet idézzem. (Bár néha az az érzésem, hogy csupán vakok vagyunk saját – nem mindig szívderítő – korstílusunk felismerésére.) A széles kínálatban nehéz feltűnést kelteni, de nagyon könnyű tévedni, a befektetők vagy az adófizetők pénzét elherdálni. A globális nyomás ellenére néhány tucat építészünk változatlanul azt kutatja: milyen az építészet, ha magyar. Ha nem akar szolgaian másolni, mint például a pénzügyérek és közgazdászok világa, hanem keresi a specifikusat. Ők előbb járnak egy brosúrával, mint a roppant trendinek látszó örök igazodók. Sejtik vagy felismerték, hogy a sokat emlegetett globalizmus nem holmi kommunisztikus vagy kapitalisztikus uniformizálódást jelent (noha az internacionális tőke a jobb megtérülés és az extraprofit érdekében minden határon túl pártolni fogja az „egy kaptafát”), hanem az egyediségek versenyét, egymás mellett élését. Az építészet – a turizmus mellett másodikként – érzékelni látszik az emlékezetességre való törekvés világmozgató jelentőségét. Mint ahogy a turista sem akar olyan helyre menni, ahol ugyanazt látja, mint bárhol másutt a világon, a bölcs építész sem a trendet és a divatot követi, hanem saját közösségének, kultúrájának konvertálható hagyományait tanulmányozza: a hely és idő szelleméből építkezik. Tisztában van vele, hogy ami akárhol és akármikor felépíthető, annak csekélyebb az értéke, mint annak, ami csak itt és most. Némiképp leegyszerűsítve ez az építész hazaszeretete.
A baljós körülmények ellenére nem szerencsétlen éve ez a magyar műépítészetnek. Az építész generációkat nevelő Plesz Antal Széchenyi-díja mellett – eddig példátlan módon – két mester is Kossuth-díjra érdemesült a szakmából. Rajk László a hatvanadik születésnapjára időzítve részesült az elismerésben, érdemeit senki nem vitatta – a piacépítő mellett azonban ott volt a templomépítő Balázs Mihály is, és ez az örvendetes tény óvatos bizakodásra adhat okot. Mintha volna valami a levegőben. Mintha a pénz mindenható uralma mellett némi tere nyílna a léleknek is. Ezt látszik alátámasztani az a nagyszabású kortárs templomépítészeti kiállítás is, amely a tavasz elején nyílt a debreceni Modemben, Pilinszkyre hajazva A mindenség modellje címmel. (A helyszínen éppen ma tartanak konferenciát a tárgyban.) Wesselényi-Garay Andor kurátor pedig az egyik kiállítási „kápolnát” történetesen Balázs Mihálynak szentelte; de kapott ilyet Török Ferenc, Makovecz Imre, Csete György, Nagy Tamás is. Voltaképpen érthetetlen, hogy miért a rendszerváltozás után húsz évvel kerülhetett csak sor erre az átfogó szembenézésre. Ennyi volna a kisugárzása az ateista diktatúrának? Nem a templomépítőkkel volt baj: az említetteken kívül több tucat építész (mester és tanítvány) több száz templomot emelt ebben az emberöltőnyi időszakban. Az összegzés, a tudatosítás hibádzott. Mintha nem lettünk volna igazán kíváncsiak a mindenség modelljére.
A tartozások lerovásának ezzel még nincs vége. Az Ötpacsirta utcai építészházból az erdélyi Torockóra vándorolt például az a kiállítás, amely Kőnig Tamás és Wagner Péter építészek harmincöt évre rúgó „négykezes” építészetét összegezte. Az ő pályájuk azért példaértékű, mert mentesek mindennemű sztárépítészi allűrtől: szinte egész tevékenységük a nagy építész elődök iránti alázatra épül. Az elüzletiesedett szemlélet kevéssé becsüli meg az olyasfajta bravúrokat, ahogyan helyreállították Lajta Béla lerombolt art decós homlokzatát az Új Színházon (a volt Parisiana mulatón); ahogy konzseniálisan újraálmodták Medgyaszay László soproni színházát vagy Lechner Ödön kriptáját a Kozma utcai temetőben. Miközben a pesti zsidó negyed jellegzetes épületei kézen-közön eltünedeznek, ők – szemben evezve az árral – igyekeznek a régi fényét visszaállítani az Otto Wagner-féle Rumbach Sebestyén utcai zsinagógának; de említhetném e körből az esztergomi kísérletet is. Itt is a hagyományról van szó, csak nem a műépítészileg átformált, átszűrt változatáról, hanem az örökségőrzőről. Az emlékezetességre való törekvés, a magyar építészeti karakter felmutatása nemcsak új, de korszerűen helyreállított régi remeklések által is lehetséges.
Az utóbbi zaklatott, „szabad” húsz esztendőt nemcsak a politológusok, hanem az építészek is összegezni készülnek. A múzeumok éjszakáján az Iparművészeti Múzeumot például az épp húszéves Kós Károly Egyesülés készül elfoglalni, hogy nyilvános mérleget készítsen gazdag tevékenységéről. A „Makovecz-istállónak” is nevezett népes építészkör a világszerte nagy érdeklődést keltett organikus építészeti iskola fundamentumára építkezett. Filozófiájukat tekintve átfedésben vannak a templomépítő és örökségmentő mentalitással. A rendelkezésre álló magyar népi és műépítészeti hagyományt azonban feldúsították Wright, Morris, Steiner és Gaudí (itthonról Lechner, Medgyaszay és a névadó Kós Károly) eszméivel, az antropozófiával, sőt globálisnak is mondható posztmodern megtermékenyítő gondolatokkal. Akik vulgárisan mucsaizzák, rövidlátóan népnemzetinek bélyegzik őket, nem tudják, mit beszélnek. Az egyesülés, a magyar organikus építészet ugyanis nem csupán megfontolandó alternatívát kínál a káoszba torkolló modernizmusból való kiútra, hanem maga is a modernizmus nemzeti tartalmú irányzatából nőtt ki. Nem véletlen, hogy folyóiratuk, a Gerle János által főszerkesztett Országépítő is Kós Károlyra utal. Ehhez az eszmeiséghez járul még Makovecz Imre szervező zsenialitása, birodalomépítő képessége: a saját sajtón kívül a vándoriskolai rendszerrel létrehozta a saját oktatást és utánpótlást, a főépítészi hálózattal pedig a társulás tagjainak értelmes gyakorlóterepét is. Mert az építész tevékenysége nem szorítkozhat csak a házra, hiszen a ház környezete maga a település. Hogy miféle országépítésről van szó, az jól látszik abból, mit művelt Makovecz Dunaszerdahelyen, Sáros László Jászberényben, Csernyus Lőrinc Csengerben, Turi Attila Budakalászon, Bodonyi Csaba Tokajban, Salamin Ferenc Szerencsen, Jánosi János Aszódon, Krizsán András Pulán vagy Zsigmond László Veresegyházon. Ők a bizonyíték, hogy az építészet még egy tönkretett, virtuálisan lerombolt hazában is a reményt jelenti.
