SZDSZ a politikai alvilágban

Jó kérdés – a kvízjátékokban ezt szokta mondani a versenyző, amikor bizonytalan a tudása. Mikor is volt a waterlooi csata? Jó kérdés. Ezek szerint a jó kérdés az, amire nem tudod épp a választ. Amire tudható a válasz, az rossz kérdés ezek szerint? Ki lesz a harmadik erő Magyarországon? Jó kérdés. Mert a válasz, jelesül, hogy a Jobbik lesz a harmadik erő, csak borítékolható, de nem sejthető. Sylvester Stallone az Oscar című filmben mondta: Tudtam, de nem sejtettem. Egyébiránt érdekes, hogy most egyszer csak mindenki bronzérmet akar. Kezd igencsak szépen csillogni a bronz. Miközben a harmadik út változatlanul a legszigorúbb tabu, a harmadik hely kiadó. Hárman is fel szeretnének lépni a borítékolhatóan aranyérmes Fidesz és a borítékolhatóan ezüstérmes MSZP mellé a dobogóra, mégpedig az SZDSZ, az MDF és a Jobbik. Az EP-választásokon az MSZP zakója oly biztos, hogy műtárgyként június 8-án már licitálhatnak rá, íme, az MSZP zakója! Ha senki se veszi meg, bekerülhet a múzeumba, Demszky Gábor tojáslátta öltönye mellé. Ilyen körülmények közt, amikor a baloldali bukta ilyennyire egyértelmű, s a Fidesz-győzelem ilyennyire kétségtelen, a kérdés nyilván az, hogy harmadiknak ki futhat be, no és az, hogy lesznek-e párhuzamos befutók.
A kérdést, a jó kérdést, hogy ki lesz a harmadik erő, a következő Országgyűlés harmadik ereje, a mostani harmadik erő, az SZDSZ tette fel egy plakáton. Szerintük az országos nagy kvízjátékban az erre adott jobbikos válasz a rosszabbik válasz. Az SZDSZ szerint a Jobbik rossz válasz az ország problémáira. Kövér László és utóbb Orbán Viktor hasonlóképp nyilatkozott a Demokrata hasábjain. A Jobbik jó kérdésfelvető, de rossz válasz. Sokan viszont osztják az SZDSZ kérdésfelvetését, igaz, nem a liberális párt szája íze szerint. Ők úgy gondolják: a Jobbik csattanós válasz az SZDSZ-re. Jobbegyenes a liberálisoknak. Sok nemzeti elkötelezettségű ember akad, akinek érzelmileg a legfontosabb az, hogy az SZDSZ kikapjon. Bukjon. A nemzeti szellem kultikus jelentőségű győzelemben reménykedik az SZDSZ fölött, és elterjedt közvélekedés, hogy ha az SZDSZ végre-valahára lesüllyed, alábukik az ötszázalékos parlamenti limbóléc alá, az a Jobbiknak lesz köszönhető. Amit az SZDSZ-es plakát sugall, az tulajdonképpen igaz. Vegyük észre, attól a másodperctől kezdve, hogy a Jobbik országosan öt százalék fölé szalad, ő lesz az abszolút viszonyítási pont, és nemcsak a Magyarországot a különböző Zeitungoknál mószeroló értelmiség számára, hanem a Fideszben is.
A ballib oldal a középjobbtól hosszú időre, mindmáig elvette a szélsőjobbtól való hazaárulás-mentes elhatárolódás lehetőségét. A francia konzervatívok, a német kereszténydemokraták, ha középre hozzák magukat és elhatárolódnak a tőlük jobbra állóktól, nem kényszerülnek egy gyékényen árulni egykori hazaárulókkal, Rákosikkal, Révaikkal, Gerőkkel és Kádárokkal. Az antifasiszta küzdelem ott sohase degradálódhatott a polgárság és a parasztság teljes erkölcsi és részleges fizikai megsemmisítésének eszközévé. A kommunizmus tudati őslenyomatának áldozataként viszont itt, e honban a nemzeti érzésű emberek menthetetlenül egymásra vannak utalva. Sohase határolódhatnak el egymástól. Szolidárisak is egymással a tüntetéseken. Csakhogy a szavazófülkében, ahol dönteni kell és nem dühösnek lenni, nincs efféle szolidaritás. Nem lehet jobbikul érezni és a Fideszre szavazni, avagy fideszül érezni és a Jobbikra szavazni. A választásoknál nem számít a vokshoz fűzött kommentár, bocsika, nem rád szavaztam most ugyan, de azért a szívemben élsz, veled vagyok.
Ahhoz, hogy meghatározható legyen a Fidesz és a Jobbik közti különbség, a nemzeti oldalnak egyszer s mindenkorra el kell ragadnia a ballib oldaltól a jobboldali önmeghatározások jogát. Más nem döntheti el helyetted, hogy ki vagy. Jelentsük ki, mostantól fogva az önmeghatározás nem hazaárulás. És nem a „várt elhatárolódás”. A malom nem tilthatja meg a búzának, hogy elváljon az ocsútól, de az ocsú ettől függetlenül persze állíthatja még magáról, hogy biokenyér. Isten malmai lassan őrölnek? Meglehet, a rendszerváltás után húsz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a különbözőképp jobboldali emberek végre kiszabaduljanak a balról rájuk kényszerített hazafias népfront aklából, és merjenek önmaguk lenni. Jelentsük ki, mostantól fogva, ha meghatározza önmagát a Fidesz a Jobbikhoz képest, az nem gesztus a baloldal felé. Tegyük hozzá, a Jobbik sem engedheti meg, hogy külső forrásból határozzák meg, mondjuk egy provokatív plakáttal. És már vissza is találtunk a kályhához, a kiindulóponthoz, ama bizonyos ominózus plakáthoz, amelyik azt kérdezi tőlünk, bámész járókelőktől, hogy ki lesz a harmadik erő?
A kérdés nyelvileg pontatlan, hisz „ki” csak személy lehet. A kérdés úgy hangoznék jól, hogy „melyik” lesz a harmadik erő, de a nyelvi pontatlanság csak részletkérdés akkor, amikor egy amúgy jó kérdést rosszul tesznek fel. A tulajdonképpeni kérdés az, hogy az SZDSZ avagy a Jobbik lesz-e a harmadik erő, de a kérdésfelvető nem mer konkrét lenni, a kérdést inkább imigyen bújtatja, bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, hogy 200 001 szabad demokrata vagy az Árpád-sávosok lesz a harmadik erő? Az Árpád-sávosok a Jobbik allegóriája. Mind szóban, mind képi szempontból a konkrét politikai ellenfél allegorikus megjelenítéséről, ábrázolásáról van szó. Bizonyos vallások tiltják az emberábrázolást, a politikai etikett avagy etika sem ajánlja kifejezetten az ellenfél megjelenítését. Az úgynevezett pozitív kampány mindig inkább a saját üzenet kommunikációjára és a saját arculat ábrázolására törekszik, ám az ellenfél kifejezetten negatív, torzított és démonizáló ábrázolása végképp idegen a kampányetikától.
Világháborús plakátok ábrázolták hasonló stílusban az ellenséget, mint ahogyan azt az SZDSZ-es plakát tette meg az Árpád-sávosokkal. Egy liberális párt a politikai ellenfél démonizálásanak eszközéhez, vagyis a politikai alvilág szellemi fegyveréhez nyúlt. Ez által önmagát sodorta félre. Szélre. Lemondva immár a politikai közép vélt eleganciájáról. Igényéről. Az SZDSZ mint szélső érték? Afelé halad. Mondhatják persze, hogy a Fidesz politikai kampányfilmjében is megjeleníttetik a politikai ellenfél, amikor Gyurcsány Ferenc egy lágy metamorfózis erejéig Bajnai Gordonba csap át, az egykori miniszterelnök mintegy felveszi Bajnai arc-álarcát, ám ezek a miniszterelnöki arcok vállalt arcok, s ami groteszk és elgondolkodtató, az az egymásba folyatásuk. Igen ám, csakhogy szerintem azt képre vinni, hogy a Bajnai-kormány a Gyurcsány-kormány kihelyezett szekcióülése, még nem szellemi terrorizmus, lévén az átfolyatott arcok nem torzak, önmagukban véve nem alkalmasak gyűlölet vagy ellenszenv keltésére. Nem így az SZDSZ-plakát anonim Árpád-sávosai, akik kifejezetten gyűlölet és ellenszenv keltésére lettek szerződtetve, közülük is kiváltképp a nagy vitát kiváltó kopasz, kigyúrt fiú. Ugyan mi másra szerződtették szegényt, ha nem arra, hogy ellenszenves legyen?
Amikor először nézett szembe velem a kopasz fiú, ideges lettem. Idegesített a parancs, amely így szólt, íme, a te felebarátod, akiben ellenszenvedet kell hogy leljed. Íme, az ember, aki szerintünk gyűlöletes, akit gyűlölnöd kell. Na már most az a nagy helyzet, hogy a sors fintoraként engem kifejezetten komáznak az efféle kigyúrt fazonok. Retro című klipem egyik hőse is, amikor fogyókúrázik, akkor százhúsz kilós. Amikor elengedi magát, megszalad százötvenig. Elképzeltem, hogy szóba elegyedek az Árpád-sávos fiúval. Hátha rokonszenves? Nekem senki ne írja elő, hogy kivel szimpatizáljak. Gyűlölnöm kellene, csak mert kopasz? Vagy mert konditerembe jár?
Ami a legdurvább, hogy az SZDSZ a Benetton-stílust ezúttal gyűlöletformázásra használja. Ez a divatcég azzal kelt folyamatosan botrányt, hogy megjelenít a közmegegyezés szerint a sufniban rejtegetendő archetípusokat: betegeket, öregeket, valamint provokatív konstellációkat: fekete férfi és fehér nő mondjuk, a tolerancia jegyében. Az SZDSZ viszont az intolerancia jegyében jelenít meg egy, az előítélet szerint ellenszenves archetípust. A kopasz, kigyúrt izomember archetípusát. Aki persze mellesleg csak futballhuligán és jobboldali lehet, politikai hovatartozása is a kinézetből következőleg eleve adott. Vegyük észre, az Egyesült Államokban a valódi liberalizmus épp a „másodfajú” előítéletek, vagyis a szimpla rasszizmuson túli előítéletek, a balkezesek, nők, kövérek, öregek vagy épp a kopaszok elleni előítéletek szisztematikus lebontásával jutott el oda, hogy az ország elnöke jelenleg egy balkezes fekete, a legfelsőbb bíróság elnöke pedig egy latin származású nő lehet.
Ki lesz a harmadik erő Magyarországon? Jó kérdés, de az is kérdés, hogy egy liberális párt miképp harcolhat előítéletek szításával az előítéletek ellen. És még van egy jó kérdésem. Ha egy ember tudatosan adja az arcát egy liberális párt kampányához, akkor hogy lehet Árpád-sávos? Igen ám, de ha ő személy szerint liberális, akkor nem igaz, hogy az Árpád-sávosak ilyenek, mert épp ő az élő cáfolat. Egy kereskedelmi reklámban még megbocsátható, ha fizetett statiszták műrajonganak valamely termékért, amit valójában utálnak, egy politikai plakát viszont már nem fogyasztóvédelmi, hanem gyűlöletgazdálkodási ügy. Itt a hazugság nehezebben megbocsátható. Itt már komoly probléma, ha valaki nem az, akinek látszik. Vajon kit tisztelhetünk a kopasz Árpád-sávosban? Egy amerikai sportolót, akit tudtán kívül használtak politikai célra? Netán egy férfi manökent, akinek teljesen mindegy, hogy portréját milyen célra használják, mert a médiában az ismertség előjeltől függetlenül előny?
Hogy ki az Árpád-sávos fiú az SZDSZ-es plakáton, ez bizony jó kérdés. Kérdés, fog-e érdekelni bárkit is a megfejtés az EP-választások napja, 2009. június 7-e után?

A szerző író