Csite megkóstolta
Lenkey-pincészet – Fordítás, 2003. Sárgarézszerű szín. Lassan kóvályognak az apró szemcsék a fajsúlyos borban, utalva arra, hogy nem zsigerelte ki a palackozás a nedűt. Illata hűvös érzetű, aszútésztás, amely leginkább úgy írható le, mintha hársas, mézes, aszalt szilvás sárgabaracklekvárból szállna fel. Mindezeken túl finom vaníliásság sejlik fel. Aromatikáját élénk savérzet tartja frissen, a botrytis sima érzetű, elegánsan foglal helyet a kesernyében. A cukortartalom megléte ellenére nem karakteres, szépen illeszkedik a harmóniába. Az illatban megbúvó aszútésztás jegyek leképeződnek az ízben is, finom fűszerességgel gazdagítják a bort. Utóíze hosszú, kandírozott narancshéjra emlékeztet.
(Csite Norbert, borászati szaklapok borítésze)
Talán Tokaj-Hegyalja az egyetlen olyan borvidékünk, ahol mindig elő lehetett venni a pince mélyéről valami hét országra szóló csodát. A többi borvidék presztízse, az ott folyó munka (és bor) színvonala sokkal hullámzóbb képet mutat, legalábbis ami az utóbbi száz esztendőt illeti. Ennek persze viszonylag egyszerű a magyarázata: a tokaji borok jelentős része évtizedekre készül, és bár a rendszerváltás meghozta a 800 forintos Tesco-gazdaságos aszút, azért mégsem ez a jellemző. Tokajit nem pusztán Tokajban keresnek a rajongók. Akad, aki Mádra vagy Tarcalra esküszik, netán Erdőbénye dűlőinek ízeit kutatja. Nekünk ezúttal Mádot ajánlották, pontosabban Lenkey Gézát.
Mádon persze eltévedünk. Az autóban lévő navigációs készülék is mintha borközi állapotba került volna, mikor mindenféle zsákutcákba terel bennünket. Mádot tán épp zegzugossága miatt tartják sokan bűbájos falunak. Amikor először jártunk errefelé, szinte egyszerre sóhajtottunk fel: gyerekek, itt aztán lehet élni! Szerencsére Lenkey Géza megkegyelmez nekünk: lejön elénk a falu közepére, így rövidesen pincéjének lejárata előtt toporgunk.
Szerteszét ágazó, hosszan bejárható pincében találjuk magunkat, igazi hegyaljai mélységben. A falat mindenhol feketébe hajló nemes penész borítja. Házigazdánk – negyvenéves korát meghazudtolóan sihederszerű legény – lendületesen cikázik a hordók között. És mesél.
– Pestről járok ki Mádra, minden héten két-három napot töltök itt – mondja, miközben helyet szorít a kóstolóasztalon további két palack mintának –, már szinte észre sem veszem ezt a 230 kilométert.
– Miért nem költözik ide? Mi egy percig sem gondolkoznánk…
– A családi vállalkozásunk Pesten működik, a gyerekek is oda járnak iskolába. Amit itt látnak, az a szenvedélyem. Illetve azzá vált. Apukám 1999-ben lejött ide. 1971 óta esztergályos kisiparos volt Budapesten. Egyszer csak így szólt: „Gyerekek, az az álmom, hogy elmenjek Hegyaljára. Veszek magamnak egy kis szőlőt, pincét, ti meg boldoguljatok a budapesti vállalkozással.” Így is tett, ami pénzt megkeresett szűk negyven év alatt, azt itt egy év alatt elköltötte. Két-három havonta lejöttünk a testvéreimmel mi is Mádra, ettünk-ittunk, eljátszottuk a dzsentrit. Ez így ment 2000-ig, amikor apu ágynak dőlt. Akkor került rám a sor. Gyomorgörccsel jöttem kéthetente, fogalmam sem volt semmiről. 2001. augusztus 5-én édesapám meghalt, végleg a nyakamba zúdult minden.
– Kitől tanulta, mit mikor és hogyan?
– Édesapámnak volt egy birtokintézője, akkor még ő vezette a pincét. Saját időszámításom kezdetét 2002-re teszem, akkor kezdtem érezni, melyik az az út, amelyen mennem kell. Ha apukám élne, ő ezt biztosan nem engedné… Iparos ember volt, nála 70 mázsa termett egy hektáron, nálam már csak 20–25. Édesapám halála után összeültünk a testvéreimmel, ők azt szorgalmazták, hogy adjunk el mindent. Én ezt nem szerettem volna, de úgy gondoltam, nem erőltethetem rájuk az akaratomat, egye fene… Jött egy érdeklődő, de úgy tárgyaltam vele, hogy abból ne legyen eladás. Aztán a család részéről elült a vihar, most már hetente itt vagyok, minden dűlőn végigmegyek, és nem járok már étterembe ebédelni… Száz forintért 50–60 forintot ad a borászat, vagyis a pesti vállalkozást nem tudom feladni. Közben persze határidőt kaptam az öcsémtől: 40 éves koromig próbálkozhatok itt, ha addig nem sikerül elérnem a nullszaldót, akkor el kell hogy adjuk. „Szerencsére” jött a recesszió, így ő is belátja: az eladásnak nem most van az ideje, és szerintem azt is felfogták körülöttem, hogy ez mekkora érték. De megértem a családomat: amióta Hegyalja van, azóta nincs megtakarításunk.
– Hallottuk, hogy amatőr borász.
– Vendéglátó-ipari végzettségem van, illetve az első szakmám karosszérialakatos. Nálam a borászkodás, a bor jószerivel érzelmi alapokon nyugszik. Mikor tinédzser koromban szórakozni jártunk, akkor is boroztam, és nem „viszkikólát” ittam, mint a többiek.
– Elnézően bólogatunk az Alföldön, Sopronban, elfogadjuk, hogy gyakran zord az idő, de Hegyalján nincs pardon: ha itt valakinél gyenge a produktum, csak magát hibáztathatja érte. Itt van maga, aki belecsöppent ebbe az egészbe, gömbfejeket meg ilyen-olyan autóalkatrészeket gyárt egy pesti manufaktúrában, sehol sem tanulta a borászatot, szőlészetet, nem is itt lakik. Elvileg nem lenne szabad, hogy jó bora legyen. Szepsy István, a neves borász mégis magát ajánlotta mint ígéretes fiatalt.
– Nem minden borom jó. Van, amikor segítenek az égiek, mert másra nem tudok gondolni, no meg az ösztönök, mert másra nem tudok hagyatkozni. Arról nem beszélve, hogy ha elakadok, akkor azért itt, Mádon tudok kihez fordulni. Szepsy István bátyámhoz, Orosz Gabihoz, Török Bélához…
– Errefelé nincs irigység?
– Mádon igyekszem nem pesti módon viselkedni, ami nem egyszerű: ha Pesten úgy viselkednék, ahogy itt, akkor pillanatok alatt eltipornának, ha meg itt viselkednék úgy, ahogyan ott, akkor átnéznének rajtam. Azért tíz év alatt valamicskét megtanultam a szakmát, de borásznak nem tartom magamat. Inkább azt mondanám: borkészítő szerencsés ember vagyok.
– Az előbb félórás gyalogtúrát tettünk a pincében, palackok ezerszám, tízhektárnyi föld termése.
– Igen, csak még nincs eladva.
– Attól lesz valaki borász, ha el van adva a bora?
– Tokaj-Hegyalján minden másként működik. Itt sok nagyszerű borásznak vannak eladatlan tételei. Rajtam vajmi keveset segít, hogy kapcsolatban állok két nagykereskedővel meg néhány vinotékával. Gyerekkoromban mindig szerettem kupeckedni, de amióta itt vagyok, a szőlő szinte teljesen kiölte belőlem az üzleti szellemet. Viszolygok a kereskedelmi tárgyalásoktól. Ezért aztán ki is tűztem az elérhetetlen célt: közvetlenül a borszerető embereknek szeretném eladni a boromat.
– Hegyalján tíz hektár szőlő mást jelent, hiszen itt előfordulhat, hogy két vödör szőlővel sétálnak ki egy sorból szüretkor, tíz hektár viszont mégiscsak szép nagy darab terület.
– Átlagban tizenötezer palack bort tudok készíteni. Nagyon kevés tőkém van, az is mind régi telepítés, illetve 20–45 év körüliek. Abban az időben még nem ötezer tőkét telepítettek egy hektárra. Nekem a tíz hektáron huszonegyezer-valahányszáz tőkém van. Azzal nyugtatgatom magam, ez nem baj, de amikor azt vizsgálom, miként lehetek gazdaságos ilyen tőkeszámmal, igencsak tanácstalanná válok. Így aztán sokszor elgondolkozom: van két gyerekem, mi a fenét keresek itt? Most is három napja nem láttam őket. Rossz ez az örökös vívódás. Érzem, hogy érdemes csinálni, érzem, hogy kincs van a kezemben. Az apukám meghalt 58 évesen. Nem azt mondom, hogy én is biztosan meghalok 58 évesen, csak nagyon félek, hogy keveset vagyok a családommal. Minimum két napot töltök Mádon hetente, szüret idején persze többet.
– Fel van adva a lecke. Mi lesz ennek a vége?
– A jóisten tudja, én nem. Leköltözni nem fogunk, mert a feleségem hallani sem akar róla. Az a baj, hogy én kötődöm a röghöz. Ragaszkodom a feleségemhez, a gyerekeimhez, a kutyámhoz, az autómhoz. Volt két területünk, amelyeket el kellett adnunk, amikor apu beteg volt, és nagyon meg voltunk szorulva. Nagyon jó üzletet kötöttünk, a többszörösét kaptuk annak a pénznek, amennyiért vettük, de azóta sem megyek arra, mert belemar a szívembe a fájdalom. Mikor a testvéreim nagyon nekem esnek, kérdőre vonnak, olyankor azt mondom, jó, gyerekek, akkor ti adjátok el, mert én abba belerokkannék. Jelenleg négy-öt hektár termését tudom értékesíteni a piacon, de bízom abban, hogy ha becsületesen végzem a munkámat, előbb-utóbb megjön a kereskedelmi áttörés is, végre annyit hoz, mint amennyit visz, és akkor mindenki megnyugszik.
– Merre terem ez a négy-öt hektárnyi szőlő? Hegyalján nagy a dűlők közti különbség árban is.
– Ez igaz, de én például kifejezetten örülök, hogy az úgynevezett sztárdűlőkben nincsen ültetvényem. Mert nekem az a kihívás, hogy a Kishegyről, a Bombolyról vagy a Hold-völgyről készítsek olyan bort, amelyik megállja a helyét. Az én szememben a dűlők értékét a borok adják meg.
– Ahogy így hallgatom magát, a csendes beszédét kevés mosollyal, meglehetősen melankolikus embernek tűnik csekély önbizalommal. És közben kóstoljuk ezt a 2006-os hárslevelűt, amely mintha lángokból lenne összerakva. Szinte érthetetlenül nagy a kontraszt. Ahány anyagilag sikeres borászt eleddig láttunk, az mind harsány jó kedéllyel dacolt a világgal.
– A bőrömből nem tudok kibújni. Vannak barátaim, de nem az én vicceimtől dőlnek, az biztos. Szerintük mindig én voltam a vezérürü, de nem én voltam a humorzsák. Hallgattak rám, ennyi.
