Lufit hajtogató bohócok fogadják a Bajza utcánál a kicsit fellengzősen Vágta korzóra átkeresztelt Andrássy útra érkezőt. A három háztömbnyi promenád két oldalán a vágtán kétmillió forintos nevezési díjért induló önkormányzatok standjain ismerkedhettünk hagyományaikkal. Szajol sátránál például a Magyar Vöröskereszt invitál véradásra; Budakeszién egy munkaruha és egy tésztaformákat gyártó cég termékeivel ismerkedhetünk; Őrbottyán szalma „vágtakalapot” árul csupán ötszázért.
Az egyik főszponzor standján vásárolhatunk Fradi-mezt, de még ez a tisztességesebb, mert a standokon megtudom: annak a szponzornak a termékei találhatók a települések asztalain, amely benevezte őket a versenyre. Így fordulhat elő, hogy egy község testépítőknek szánt vitaminokat kínál.
A legtöbb standon jobbára az utazási kiállításokról ismert prospektusözön és egykedvű fiatal lányok fogadják a látogatót, Székelyudvarhely sátrában még ők sem, csak néhány plakát és üres pult.
De van itt citerabemutató, Makó sátra előtt – milyen meglepő – egy kosár hagyma, Lőrinci standján egy amatőr festő képei mellett Tompa Z. Mihály Az állomásfőnök megkísértése című regénye, míg Mándokon almapálinka-kóstoló. Máshol azonban még az ízlelésért is fizetni kell, egy deciliter bor két-háromszáz forint. És persze a lacikonyha is elmaradhatatlan kelléke immár minden hasonló rendezvénynek, ahol kolbász, flekken, mustáros hús sül, illatuk beteríti a környéket. A korzó utolsó szakaszán a valódi népművészek mellett giccsárusok hada ácsingózik kuncsaftra.
A Dózsa György útra kiérve tovább tart a sétálóparadicsom: a Nemzeti vágta kreatív igazgatója, Geszti Péter és munkatársai három napra lezáratták a közterületet a Városligeti fasortól a Szondi utcáig tartó szakaszon (csak éjszakára nyitották meg a forgalom előtt). Az „aréna” mellett egy jurtában saját rajongói zászlót, sapkát, pólót készíttethetünk. A Műcsarnok mellett folytatódik az állami cégek (Szerencsejáték Zrt., Magyar Turizmus Zrt.) szerepvállalásával és több tíz millió forintjával megtámogatott hagyományőrzés: búcsúkból ismert édességárusok (kókuszrolóval, gumicukorral, nápolyival) mellett az ősi magyar óriáspalacsintát kóstolhatjuk nutellával.
Egy nagyobb sátorban a jobbára a keszthelyi Helikon Kastélymúzeumból származó, valóban értékes és érdekes kocsikban gyönyörködünk, végül az „Országkonyha” várja a még továbbra is éhes gyomrokat: megállapítom, itt a legnagyobb a tömeg.
A Hősök tere köré épített lelátókon a harmadik napon alig ülnek – bizonyára az eső és az igen drága, akár 15 ezer forintos napibelépő – miatt. Még a celebekkel és „celebinákkal” turbózott nagyon fontosok (VIP) sorai is foghíjasak. Azonban az ötezresre tippelt tömeg még így is harmadát adják a „sztárok” és hozzátartozóik, a nézők egy része pedig külföldi.
A középdöntők igazolják a két éve folyamatosan aggódó lovas szakembereket: szinte nincs olyan futam, amelyben ne történne bukás. A Dunakeszi színeiben induló Kovács Sándor lova elcsúszik az egyik egyenesben, s mire a hármat pördülő lovas fölállna, a mögötte vágtató ló elgázolja a szerencsétlen férfit, aki percekig meg sem tud mozdulni, végül mentő szállítja el. Mikor a terület adottságaiból adódóan értelemszerűen éles kanyarokba hajtanak a lovasok, a nézők azért aggódnak, csak maradjon állva mindenki, csak érjenek célba épségben, mindegy, ki nyer.
A bukott, majd föltápászkodó lovak zabolátlanul, őrjöngve rohannak a pályán lovasaik nélkül, olykor két kört is (előfordul, hogy a haladási iránnyal szemben), mire sikerül megállítaniuk őket a lovászoknak. Szívfájdító jelenetek ezek, amelyek nemhogy nemzeti identitásunkat nem mélyítik, de egyenesen fölháborítók. Több futamot meg kell ismételni, mire kialakul a finálé mezőnye. A győzelmet és a harmincmilliós fődíjat végül Németh Sándor, Bácsalmás önkormányzatának színeiben szerzi meg.
Kaja Kallas
Pánikolnak a kihagyottak, retteg a békétől Brüsszel
