Vízlépcsőkérdés

Évtizedek óta húzódó, máig nyugvópontra nem jutó történet a bősi vízlépcsőé, amelyet nem árt ismételni, és jó lenne lassan már a végét is megismerni. Mangel Györgyi Esti beszélgetés – a Földről című műsorában elővette, átismételte, és meglepődve tapasztaltuk, mennyi mindent nem tudtunk, vagy már elfelejtettünk belőle. Hogy a gát sorsa valójában soha nem ott dőlt el, ahol el kellett volna dőlnie, mindig szimbólum volt, a pártállami időkben ez lett volna a monumentalitás, a szocialista építőmunka dicsőségének hirdetője, és lett végül a rendszer megdöntésének jelképe. Terveit az ötvenes évek végén dolgozták ki, és sokan tartották úgy, hogy ez a mű a szocializmus dicsősége mellett a magyar vízépítő lobbi dicsőségét is hirdette volna. Tény, és ezt a téma egyik legjobb hazai ismerője, a stúdióba meghívott Láng István akadémikus is elismerte, hatástanulmányok sokáig nem készültek, a tudományos élet véleményére a politikai vezetés nem volt kíváncsi, amikor végül nekik nem tetsző szakvélemény született, titkosították. Szocialista szokás. Talán maguk is elhiszik, hogy amit eldugnak, az nincs.
A vízlépcsőkérdés csak jóval később lett ellenállási ügy. Először Vargha János és az 1985-ben alternatív Nobel-díjjal elismert Duna Kör kezdte el feszegetni a nyilvánosság, még ha csak a nem hivatalos nyilvánosság előtt is, hogy a vízi erőmű megépítése súlyos környezeti károkkal jár. A vízlépcső kérdését néhány év múlva már a rendszer elleni polgári engedetlenek tűzték a zászlajukra, de azt aligha gondolta bárki is, hogy ez lesz a vége. Hogy egyszer csak megbukik a diktatúra. Mert megbukott akkor is, ha a szereplői még köztünk élnek, sőt, jól élnek, és ha úgy is tűnik, hogy ennek a vadkapitalizmusnak ők lettek a nyertesei. Vida Gábor akadémikus, Mangel Györgyi másik vendége nem környezetvédelmi szakember, mint Láng István, „csak” aktivista volt a Duna Körben, ő meséli tehát a történet másik szálát. Beszél a mederelterelés miatt kiszáradt Szigetközről, arról, hogy a természeti környezet lassú változása miatt ma már, majd húsz évvel az események után nem is emlékszünk rá, milyen volt egykor az a vidék. Csak a biológusok számolgatják szomorúan a kihalt fajokat. Egyszer az Aral-tó is a halaknak fog csak hiányozni. A bős–nagymarosi gát vitájában a két fél a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amelynek 1997-ben meghozott döntését máig nem hajtották végre. Sem Szlovákia, sem Magyarország. A bíróság a közelmúltban (tegyük hozzá, több mint tíz évvel a döntése után) szólította fel erre a két országot. A magyar politikai elit pedig elmondhatja, tehetetlenül nézte végig, hogyan terelik el az ország határáról a Dunát. Nehéz ezt ép ésszel felfogni.
Nagyon sokba került ez a történet Magyarországnak. Erkölcsileg és anyagilag is. És nem boldogok azok sem, akik annak idején próbálták felhívni a figyelmet a súlyos következményekre. Nincs azon mit örülni, hogy nekik lett igazuk.
(Esti beszélgetés – a Földről, Kossuth rádió.)