Zúgtak a harangok

Ma Trianonra emlékezünk, 1920. június 4-re. Magyarország keresztre feszítésére. Feketébe öltözött azon a napon az ország, órákon át zúgtak a harangok, búgtak a szirénák. Gyászolt a haza. Nagy-Magyarország 283 ezer négyzetkilométeréből 93 ezret hagyott meg nekünk az első világháborúban győztes antant. Románia, Csehszlovákia és az akkor Szerb–Horvát–Szlovén királyságnak keresztelt későbbi Jugoszlávia harapott bele a magyar hazába, sőt a szintén háborúvesztes Ausztria is letört egy szeletet az országból. Hatalmas összegű háborús kártérítést kellett fizetnünk, de még azt is megszabták a győztesek, hogy legfeljebb 35 ezer fős lehet a honvédségünk. Június 4-e gyásznapunk, ahogyan Mohács napja vagy Muhi-pusztáé, Világosé…
Az ország megcsonkítását nem pusztán a vesztes háború okozta, vastagon benne volt a „vörös gróf”, Károlyi Mihály és a „dicsőséges” Tanácsköztársaság 133 napos rémuralma az elmebeteg Kun Bélával, a szadista Szamuely Tiborral és a többi hitvány, Moszkvából küldött emberből.
Mi megkaptuk Trianonban a magunkét. Az angol történész így minősíti az antantdiktátumot: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették, hanem kivégezték.” Egyáltalán nem véletlen, hogy a két világháború között az ország egyre inkább Németország felé sodródott, amely szintén megsínylette az első világégést. Trianon és a többi, Párizs környéki „békekötés” magában hordozta a következő világháborút…
Ma újra láthatjuk majd a jól ismert térképet a megcsonkított országgal, és a szívbe markoló mondatot is hallhatjuk: „Nem, nem, soha.”