Az antifasizmus átmentési kísérlete

A vitában eddig megjelent: Tamás Gáspár Miklós: Levél a jobboldalnak, 2009. június 13.; Körmendy Zsuzsanna: Szakadékok, 2009. június 20.; Löffler Tibor: Liberális fasizmus, 2009. június 27.; G. Fodor Gábor: A proletár yuppie és a fasizmus, 2009. július 4.

Tamás Gáspár Miklós gondolt egyet, s egy szellemi gödröt felajánlott a „jobboldalnak” gondolati hegyként! A Magyar Nemzetben közölt írásának provokatív jellegét az jelenti, hogy nagy filozófiai alapként akar megbeszélni egy többszörösen hazug s lejáratott tézist. S ezt akarja egy olyan jobboldali radikális kisebbség ellen fordítva működtetni, amelyet épp barátainak politikája hívott életre, erősített meg. S közben ezen a szellemi egérúton keresztül – mint a második világháborúban tette az „antifasiszta koalíció” – átmenteni a valóban „népellenes” kommunistából neoliberálissá átvedlett egész baloldali kócerájt.
Teljesen mindegy, hogy mindezt akarja-e TGM vagy nem, őt csak okosabb átmentőnek lehet tekinteni, mint mondjuk Lendvai Ildikót. Ha TGM szerint az antikommunizmus üres, akkor többszörösen üres, illetve hamis szellemi kalózáruval terhelt az antifasizmus. S tegyük fel az alapkérdést: miért nem a szerinte is „fasizmust” teremtő neoliberalizmussal – az okkal – akar valaki foglalkozni, miért az okozattal?
Az antifasizmus az a fogalom, amely eleve hazugságban született, mivel a nemzeti- és nemzetközi szocializmus közötti tényleges rokonságot s még a gyengébb szellemi képességűeknek is érzékelhető „áthallásokat” akarta elfedni. S eme hazug fogalom jegyében kezdettől hajsza indult minden nem kommunista ellen!
Nemcsak 1989 után van baj az „antifasizmus” gyakorlatával, születése óta baj van vele, mert mindig egyesek egyetemes bunkója volt ellenfeleikkel szemben. Ennél avasabb árut keveset lehet felkínálni. TGM nagy ajánlatánál tehát már a kezdetekkel baj van, s a „folytatás” elemzésével csak újabb manicheizmusokra akadunk.
Hiszen TGM valódi célja az, hogy elfogadtasson egy általa meghatározott tematizációt, amely – minő csoda! – egybeesik a részéről állítólag nem kedvelt neoliberális tematizációval. Ebből következően a mai életellenesek – a gazdasági mammon „tudományosan” saját zsebre dolgozó figurái –, a szörnyállam Szovjetunióhoz hasonlóan, a közös „humanista antifasizmus” védővonalai mögé kerülnének.
Pedig ha már a Tamás Gáspár Miklós által keservesen öszszeeszkábált mai fasizmuselemeket nézzük, aligha kétséges, hogy a neoliberalizmus bánik legkegyetlenebbül a gyengékkel, a hátrányos helyzetűekkel, s az istenített hatékonyság és a maximális „befektetői” profit jegyében ő teszi „szociális hulladékká” a legtöbb embert. De vajon mivé teszi a szexuális kisebbségeket az az irányzat, amely tudatosan használja fel őket a magánszféra szabadságát már igen nagy mértékben elismerő, „hagyományos normákat” képviselő többségi társadalom bomlasztásáért vívott ideologikus harcban? S vajon a bűnözést ki etnicizálja?
A bűnnek természetesen nincs közösségi (etnikai) jellege, de a bűnözőknek van etnikumuk is! Felesleges ennek kapcsán egy „normális” közegben – ahol „csak” az együttélési szabályok betartását várja el az elsöprő többség – állandóan fasizmusról meg rasszizmusról beszélni.
Persze a baloldal mindig erős volt abban, hogy kategóriákat gyártson, és ellenfeleire aggassa őket. Egy idő után bizonyításra nem szoruló ténynek is veszi, mint jelen esetben Tamás Gáspár Miklós a „virulens magyar antiszemitizmust”. Én a mai magyar helyzetben – húsz év „népi” tapasztalatainak fényében – nem nagyon csodálkozom az „örök” értelmiségellenességen. Mit és minek az ellenkezőjét nem magyarázta már meg a baloldali (balliberális) értelmiség?
Érdekei és elkötelezettségei szerint üvöltött vagy hallgatott mélyen (lásd például 2006. október 23-át!). Miért gondolja Tamás Gáspár Miklós, hogy a „konzervatív antifasizmus” követelménye rokonszenvesebb, mint az „európai jobboldal” régi baloldali vágyálma? Egyáltalán: miért kellene ide ismét egy népfront, amely társadalommérnökösködő balosok elpusztítandó célcsoportjai ellen dübörögne?
A mai radikális jobboldalt a régi, a keresztyénségben gyökerező polgári világot folyamatosan romboló, eszement baloldali „progresszivizmus” erősíti állandóan. Az antikommunizmust ugyan rendszerszerű (hatalmi) ellenség híján lehet üresnek deklarálni, de hogyan van az, hogy kommunisták nincsenek, sőt egyesek szerint sohasem voltak, míg fasiszták állandóan vannak, s mindig voltak? Az a gyanúm, hogy Tamás Gáspár Miklós a fasizmust már-már a keresztyén tanítás eredendő (s így mindig jelen lévő) bűne helyére akarja tenni. S így aztán a baloldal – minden bűne, hazugsága, kegyetlensége ellenére – mindig bocsánatot szerezhet, a jobboldal meg örüljön annak, ha „épeszű emberek” éppen nem fasisztázzák le.
Miért gondolja Tamás Gáspár Miklós, hogy csak az ő védtelenjei (zsidók, cigányok, melegek) lehetnek vagy voltak áldozatok, miközben a baloldal a huszadik században ténylegesen „magabíró” emberek tömegeit irtotta ki vagy tette végletesen kiszolgáltatottakká? Miért gondolja, hogy a keresztyén egyházaknak fasizmusügyben ágálniuk kellene, de egyébként, neoliberális nyomorúságok esetén hallgass a nevük?
Jól elrendezi tehát a világot Tamás Gáspár Miklós. Ám érdekesképpen nem veszi észre (?), hogy neoliberális/neokonzervatív ellenfeleinek (?) mondandója egybeesik az övével. Mi ad itt hitelt? Miért kellene őt így másnak látni, mint a mai országrontó kormányzati bagázst?
Egyáltalán: lehet-e értelmesen beszélgetni „antifasiszta” alapon? A mai polgári ellenzék nagyon sok hívét (öregek) és elődeit az antifasizmus jegyében végezték ki, verték meg, börtönözték be, tették tönkre. Mit jelenthet itt a „konzervatív antifasizmus”? Vagy meg nem érdemelt szenvedés, halál és kisemmizés csak a baloldalon volt? S egyébként is: miért kellene a magyar polgári politikának „antifasiszta” alapon fraternizálni egy kimondottan antikapitalista irányzattal? Ezen az oldalon a szociális piacgazdaság keresztyén értékrenddel és nemzeti felelősséggel elegendő programnak. Aligha gondolják sokan azt, hogy a baloldali gondolkodás szokásos emberi (utópista) megváltásvízióira volna szükség.
A kirekesztésteória ismét csak mesterkélt probléma – főleg nálunk. Ugyanis mi van akkor, ha valakik maguk nem vállalják a közösség identitását abban az esetben, ha nem hozzájuk igazodik a többség? A polgári oldalon kevesen vitatják a szubkultúrák törvényes keretek közötti szabadságát. Ők (személyek és szubkultúrák) azonban – s ez már többségi ügy! – nem lehetnek a többségnek „normaadók”. Egyébként, kedves baloldali Tamás Gáspár Miklós, jobb lenne, ha nem a Jobbikot, hanem a társadalmi bajokat óhajtaná kezelni. Azokat, amelyeket az ön ideológiai barátainak politikai gyakorlata okozott. Ha ön demokrata lenne, akkor senkitől sem vitatná el a jogot saját álláspontjának artikulálására! Én nem rokonszenvezem semmiféle radikalizmussal, de nem is teszek különbséget köztük. Miért veszélyesebb a „fasizmus”, mint a korlátlan neoliberalizmus pénzügyileg nyomorító uralma? Talán csak nem azért, mert abba minden „baloldali” belefér, míg a „fasizmus” a teljes mai baloldalt veszélyezteti?
Ha van reális fasisztaveszély, akkor azt a mai baloldali politikai gyakorlat tenyészti. Ki van most uralmon a világban s nálunk? Vajon Tamás Gáspár Miklós is „populizmusnak” (= fasizmus) minősíti a társadalmak kétségbeesett – és sokszor kétségtelenül rövidre záró – önvédelmét? Egyébként fasizmus és neoliberalizmus is csak a primitív materializmus alapján létezhet. Ott, ahol nincs az elsöprő többség számára örök értékrend. Nem hihető, hogy maga is komolyan gondolja, hogy az antifasizmus lehet a közös társadalmi értékbázis valaha. Tehát egy negatív elvet kellene zászlóra tűzni?
Beszélgetni persze mindenről lehet, de csak az egyértelmű, kölcsönös egyenjogúság és egyenrangúság jegyében. Úgy, hogy a baloldali világmegváltási kísérletek bűnei sem csak mellékes, alkalmi túlzásoknak, kivételes túlbuzgóságnak minősüljenek.
A Jobbik sikere felszakította a több évtizedes baloldali szellemi dominanciának és manipulációnak a magyarságra boruló, igencsak elkoszlott ponyváját. Meg lehet ijedni ugyan, de ha valaki komolyan gondolja az elemzést, akkor most az évtizedekig uralkodó baloldal gyakorlatának és eszméinek boncolásával kell elkezdeni a vizsgálatot!
A polgári politizálásnak ugyanis olyan értékbázisa van, amelyet nem kell az „antifasizmus” teóriái miatt sem felülvizsgálni. Azért sem, mivel az antifasizmus ma nálunk – több baloldali politikai vereség után – meglehetősen átlátszó átmentési kísérletnek tűnik.
Egyébként Tamás Gáspár Miklós neoliberalizmus-kritikája nagy vonalakban találó. Vannak írásainak olyan elemei is, amelyekkel akár egyet is érthet a polgári-nemzeti-keresztyén politizálás. Csak sajnálni lehet, hogy mindezek mentén csupán egy lejárt politikai lemezhez jutott el az olvasó. Mert ma a magyarságot, de az emberiséget is attól a gazdasági-etikai-világnézeti, önveszélyesen üres szabadosságtól kell megvédeni, amelyet a baloldalon költöttek ki!