Centrális pluralizmus

Mi lesz ebből? Már a kétpólusú politikai rendszer kialakulásakor is a demokrácia végvonaglását vizionalizálták egyesek, erre most a centrális rendszer kiépüléséről beszél Orbán Viktor, politológus legyen a talpán, aki megmondhatja, hová vezethet mindez. Nyilván lesznek sokan, akik azonnal dekódolják, hogy a „centrális politikai rendszer” nem más, mint az egypárti diktatúra fedőneve, s ez a felfedezés igazán üdítő hisztériáznivalót ígér a nyári uborkaszezonra.
Természetesen olyanok is lesznek szép számmal, akik elégedetten állapítják meg, ők már régen megmondták, hogy Orbánnak a fékezhetetlen hatalmi vágyán túl diktátori hajlamai is vannak, felismerhető volt oly csalhatatlan jelekből, mint a parlament háromhetenkénti ülésezése, de most végképpen kibújt a szög a zsákból, mert aki centrális rendszerről beszél, az biztosan szétverte előtte a pluralista demokráciát, s nem kétséges, hogy az csak Orbán lehetett. Ám hagyjuk a baloldali véleményformálók és sajtólevelezők várható reflexióit, inkább figyelmezzünk a Fidesz elnökének valódi üzenetére. A centrális politikai rendszer lényege, hogy jelenleg csak egy kormányzóképes erő van (Fidesz), azt látják úgy az emberek, hogy képes lehet megállítani a süllyedést, és megindítani az országot a felemelkedés útján. Ennyiből is kitűnik, a centrális politikai rendszert a választók hozzák létre és formálják meg, nem pihent agyú ideológusok találják ki, mint hajdanán a kommunizmusba való átmenet éppen esedékes fázisát. (Mi még csak építettük a fejlett szocializmust, amikor a Szovjetunió már rég felépítette, és közvetlenül a kommunizmus építésébe fogott.) S mivel a választók akaratát tükrözi, egyáltalán nem degradálja a demokráciát, magyarán semmi köze a diktatúrához. Ahhoz sem férhet kétség, hogy bármennyire biztató is a Fidesz számára az egyedül megszerezhető többség reális reménye (a kétharmadról most ne beszéljünk), a centrális politikai rendszer nem a párt vagy Orbán óhajára látszik kiépülni, hanem az elmúlt hét esztendő kormányzati balfogásainak egyik eredménye, ezért nem igazán örömteli jelenség. Túl nagy árat fizetett az ország, s a veszteségeket nem kompenzálja az MSZP szerencsétlenkedése, de még az SZDSZ agóniája sem. Ahogy igazából nem jelenthet vigaszt a jobboldal elsöprő választási diadala sem, hiszen a jobbközép erők győzelmének a ténye lenne fontos, nem az aránya, miként az igazi örvendezésre csak az adhat okot, ha valóban kilábalunk a válságból, és elindulunk a felemelkedés útján.
Orbán Viktor azt is egyértelművé tette, a sikerhez nem elég a baloldal választási veresége, a jobbközép erőknek, azaz a Fidesznek és szövetségeseinek abszolút többségére lesz szükségük. Ígérete szerint egy általa vezetett kormánynak nem lesz MSZP-s tagja, s ezen kijelentését a legádázabb ellenségei sem vitatják, viszont a pillanatnyi politikai konstellációban azon állítása, hogy jobbikossal sem közösködne, a sajtóban címlapot ér. Ebben nemcsak az van benne, hogy a Torgyánnal kötött koalíció tapasztalatai óvatossá tették (bár abban az időben nem utasította el mereven a kisgazdákkal kötendő koalíció lehetőségét, csak azt jelezte, nem kívánja azt), hanem úgy hallatszik, mintha azt mondaná, ha a Fidesz arra kényszerülne, hogy közösen kormányozzék a Jobbikkal, akkor ő nem vállalja a miniszterelnökséget.