Magyar gyógyítók a fekete kontinensen

Nemcsak a nyomorral, de a tehetetlenségből fakadó halállal is szembe kellett néznie annak a három orvosnőnek, akik nemrégiben tértek haza kongói missziójukról. Ennek ellenére Pongrácz Mária állítja: lelkileg és érzelmileg gazdagabban jött haza. Szeretne újra visszamenni, hogy adhasson, nem várva cserébe semmit.

Segíteni akartam, és szükségem volt valamire, ami újra értelmet ad az életemnek – indokolta döntését Pongrácz Mária marosvásárhelyi háziorvos, aki férje halála után döntött úgy, hogy csatlakozik az Afrikai–Magyar Egyesület csoportjához, és a fekete kontinensen formálja nem mindennapi segítséggé tudását.
Kampalába érkezve egy napi pihenést követően autóbuszra szálltak, és 700 kilométert tettek meg Kongóig egy zsúfolt autóbuszon. Szálláshelyük 30-60 kilométeres körzetében végezték missziós tevékenységüket. Gyakran már hajnalban úton voltak, hogy mihamarabb elkezdhessék a munkát. Sötétedéskor ugyanis fehér embernek már nem tanácsos az utcákat járnia. Naponta 190-200 beteget láttak el hárman, főként gyermekeket. A tüdőgyulladástól a malárián át a lepráig mindenféle betegséggel találkoztak a három hét alatt. Megdöbbenve tapasztalták, hogy a kisgyermekek sebeit beköpik a legyek, nagy részük valamilyen légúti vagy tápcsatornai betegségben szenved, és 99 százalékuk férges. Több csecsemőt a kiszáradás fenyegetett.
– Míg nekünk, európaiaknak a gyermekek az elsők a családban, ott csupán másodrendűnek számítanak – jegyezte meg a doktornő, hozzátéve, hogy ha egy többgyermekes anyának vizet nyújtottak, először ő ivott belőle, és csak ha maradt, akkor kaphattak a gyerekek. – Amikor egy leprás kisfiút hozott be az édesanyja, megkértük, vegyen neki cipőt, hogy ne járjon a porban ilyen sebekkel, de ő azt mondta, nem tud erre szánni egy-két dollárt, hiszen ennyiből fedezi a család napi betevőjét – mutatta be a kongói farkastörvényt Mária. – Akkor Lilla, a koordinátorunk ment el, és vett egy cipőt a kisfiúnak – fűzte hozzá. Az efféle segítség azonban csepp a tengerben. A nők és a kicsik naponta hosszú kilométereket gyalogolnak a vízért, ami a legtöbb helyen ráadásul fertőzött.
A magyar orvosnőkből álló csapat olyan helyeken verte fel kórházként működő sátrát, ahol évek óta nem járt orvos. A helyiek órákon át álltak a tűző napon, hogy sorra kerülhessenek. A naponta ellátott számos beteg közül egy hétéves gyermeket elveszítettek, ami mindanynyiukat megrázta. – Az élet és a halál peremén tevékenykedtünk, mert a gyermek másodpercekre visszajött az életbe, aztán megint elment – sóhajtott fel Mária. – Több órán keresztül próbáltuk visszahozni a halálhoz közeli állapotból, de nem jártunk sikerrel. Hiába vitettük kórházba, ott sem tudtak segíteni rajta. Ez volt a legmegrázóbb élményünk – nézett maga elé a doktornő. Képtelenek voltak befogadni azt a magatartást, ahogyan a halálhoz viszonyultak a helyiek. – Az életnek, főként a gyermekek életének nincs nagy értéke – mondta. Az európaiak jelentős része számára a gyermekhalálnak még a gondolata is tabu, a ténye pedig elfogadhatatlan. Ahhoz, hogy megértsük felfogásukat, kénytelenek vagyunk számba venni azt a tényt, hogy a fekete kontinens gyermekeinek jelentős hányada nem éri meg a három- vagy az ötéves kort. Mária főként ebben látja annak okát, ahogyan a csöppségek halálához viszonyulnak.
A nehéz pillanatokra a kedves élmények hoztak gyógyírt. – A gyermekek hamar rájöttek, hogy a fehér embernél mindig van cukorka. Egyszer egy hároméves kislány elém állt, és táncolni kezdett, majd tartotta a kezét, hogy adjak neki cukrot – mosolyodott el a doktornő. Mint mondta, szinte mindig akartak valamit adni azért, amit kaptak. – Még a kéztartásukkal is kifejezték: ők nem koldulnak. Nem egy kezüket nyújtották, hanem egymás mellé téve mindkettőt, mintha áldást osztanának – utánozta kezével a kicsiket.
Mindegyikük hálás volt a gyógyításért. Pénzt nem adhattak, de köszönet volt a szemükben. – Viszszajelzésük nem hálálkodásban, inkább áldásban nyilvánult meg. Mindenki Isten áldását kérve ránk intett búcsút – mesélte Mária, akiből még ma is sugárzik az a szeretet, amit Afrikában kapott.
– Megtanultam, hogy milyen módon kell elviselni a nehéz körülményeket, hogyan lehet a szenvedés, a nélkülözés, a betegségek ellenére továbbvinni az életet – foglalta össze, amit a misszió jelentett számára. – Most már tudom: mindig van mit tenni egymásért. Amikor rákérdeztünk, visszamenne-e, természetesen igen volt a válasz, és csak annyit fűzött hozzá: „hihetetlenül felemelő munka volt”.