Reneszánsz művek Bergamóból

L Á T - H A T Á SLombard reneszánsz – a bergamói Accademia Carrara festményei címmel nyílt kiállítás Szentendrén a jeles intézményben őrzött XV–XVI. századi festményekből. A gyűjtemény, amelynek alapját Giacomo Carra gróf 1775-ös felajánlása vetette meg, s amelynek klasszicista épületét 1810-ben emelték, ma mintegy 1800 festményből, 2700 rajzból és sok más műtárgyból áll.

Látványos képekben, intrikákban, filozófiai mélységű párbeszédekben gazdag forgatókönyv jutott eszembe, amikor belelapoztam a Lombard reneszánsz – A bergamói Accademia Carrara festményei című kiállítás katalógusába, éppen azon a helyen, ahol Leonardo egyik leveléről van szó. Az 1482-ben írt, a Codex Atlanticusban őrzött kézirat akkoriban született, amikor Milánó új ura, Ludovico il Moro megfosztotta hatalmától unokaöccsét, Gian Galeazzót, a Sforzák törvényes utódját, akinek a gyámja volt. Leonardo éppen akkoriban készült Firenzéből Milánóba költözni, éppen azért talán, mert új, nagyszabású feladatokat remélt Lombardia fővárosában. „Továbbá értek a márvány, a bronz és az agyag megmunkálásához, a festészethez nem különben, úgyhogy az összehasonlítást bárkivel kiállom – írta a rá jellemző szerénységgel. – Emellett egy bronz lovas szobrot is lehet készíteni, amely uraságod megboldogult atyjának és a jeles Sforza családnak halhatatlan dicsőséget és örök megbecsülést kölcsönözne.” Nos, a lovas szobor sosem készült el, de 1495–97 között Leonardo megfestette az Utolsó vacsorát, művészete s műhelyének munkálkodása pedig jelentős hatást gyakorolt Lombardia művészetére.
Volt persze élet Milánó és a lombard városok, közöttük Bergamo művészetében Leonardo előtt és azután is, hogy 1513-ban elhagyta a várost, hogy a francia király szolgálatába szegődjön – ha nem reneszánsz kalandfilm, hanem jól előkészített tudományos ismeretterjesztő mű készülne a XV–XVI. századi lombardiai festészetről, a forgatókönyvíró, rendező nyilván ebből az előfeltevésből kiindulva állítaná össze az anyagot. Ehhez pedig hasznos segítséget kapnának attól a kiállítástól, s annak katalógusától is, amely a szentendrei Ferenczy Múzeumban mutatja be a korszak művészetét a nagy múltú Accademia Carrara gyűjteményének tükrében. Az történt ugyanis, hogy a felújítás miatt néhány évre bezárt múzeum szép klasszicista épületéből (ha felületesen pillantunk G. Berlendis XIX. század eleji metszetére, úgy tűnik, mintha a pesti Nemzeti Múzeumot látnánk) elszállított képek egy részét ideiglenesen a Palazzo della Ragionéban mutatják be, más részükből a lausanne-i Hermitage Alapítványban rendeztek kiállítást, a harmadik részből válogattak a Szentendrén augusztus végéig látogatható kiállításra. Már csak az események időrendje miatt is úgy alakult, hogy nem a bergamói gyűjtemény nagy neveinek – Raffaellótól Tizianóig, Donatellótól Mantegnáig, Giovanni Bellinitől Lorenzo Lottóig – alkotásai érkeztek a „testvérmegyei” tárlatra, de ami látható, az igencsak érdemes a figyelemre. Nem kevésbé az az öszszefüggésrendszer a művész, a mű, a mecénás, a mű bemutatása, nyilvános gyűjteménybe kerülése és a közönség között, amely fontosságának fölismeréséhez, úgy tűnik, a festők városában egy évszázad nem volt elég. Hozz létre kvalitásos gyűjteményt a művekből, és építs számukra méltó hajlékot! – ezzel kezdődik a tárlat üzenete –, gazdagítsd újabb és újabb értékekkel, autonóm módon működő, megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező kuratórium döntése alapján, meglátod a kollekciót újabb és újabb adományok bővítik majd, s a látogatókat sem kell lasszóval fogni, esetleg vörösboros művész-műbarát találkozók ígéretével csalogatni. Ne csökkentsd, ne add bérbe múzeumod egy részét, s ha tárlatot szervezel, készíts tudományos szempontból megbízható, reprezentatív, de közönségbarátnak is mondható katalógust, hogy megadhasd a képek maradéktalan élvezetéhez szükséges információkat!
Muzeológiai, gyűjtemény-, gyűjtéstörténeti szempontból is izgalmas tehát a tárlat, amelynek jól tagolt anyaga, a katalógusfejezetek rövid de velős elemzései árnyalt képet adnak a látogatónak a firenzeinél kevésbé naprakész, azaz a reneszánsszal párhuzamosan számos gótikus elemet őrző (de a pannóniai fejleményekkel épp ezért jobban is párhuzamba állítható) lombard művészetről, a XV. század közepe, XVI. század eleje közötti fejleményekről. Bergognone, Luini, Boltraffio, Cesare Magni, Moretto révén a legnagyobbak művészetéhez is közel kerülünk. Altobello Melone Madonnája révén pedig éppenséggel olyan sajátos értékekkel szembesülhetünk, amelyekre hivatkozva, ha kortárs művekről lenne szó, vonzó alternatívaként a „regionalizmust” emlegetnénk a lombard realizmust, az egyetemes művészettörténet nagy fejezeteit író firenzei és velencei iskola mellett.
(Lombard reneszánsz, Szentendre, Ferenczy Múzeum, augusztus 30-ig.)