Csillagfiúk

Késő ősszel, még a nagy hidegek és hóviharok előtt az óriás bölénycsordák szokás szerint délre vonultak a melegebb vidékek dús legelőire. Hatalmas, széles csapásokat hagytak maguk után, ahogy átgázoltak mindenen, ami útjukba került. Mint egy nagy sötét folyam hömpölyögtek végig a prérin, nem állíthatta meg őket semmi sem.
Állt arrafelé egy folyóparton egy magányos tipi. Különös módon a csorda kettévált, és elkerülte ezt a helyet. A nagy bozontos állatokat távolabb parancsolta valami onnan. Mintha szellem járta vidék lett volna a sátor és környéke.
Hét fiú élt abban a tipiben nagy szegénységben. Apjuk hosszú ideje úton volt, hogy élelmet szerezzen. A fiúk napokig hiába várták. Éheztek, és fáztak, mert már nem voltak ruháik sem. Hogy valamivel elüssék az időt, és megfeledkezzenek a szörnyű éhségről és a hidegről, énekeltek és táncoltak.
Amikor a távoli falvakban lakó ifjak kilovagoltak a dombok közé, vagy a folyópartokon sütkéreztek, a hét testvér elrejtőzött előlük. Azokon új szarvasbőr ingek és mokaszinok voltak, arcuk fényes volt a zsíros lakomáktól. A szinte meztelen testvérek a sátorba bújtak előlük szégyenükben.
Csak éjjel merészkedtek elő. Akkor is csendesen osontak ki a tipiből egy távolabbi tisztásra. Ez volt a titkos helyük. Itt a földet keményre taposták és simára egyengették. Ez lett a tánctér, a tűzrakó hely és a tanácskozás színtere. Ide menekültek éjjelente játszani, hogy elűzzék nyomasztó éhségüket. Már alig emlékeztek, hogy mikor ettek utoljára. Üres gyomorral érkeztek, és fáztak.
Minden éjjel nagy tüzet raktak. Így kezdődött az éjszakájuk. A tűz melegénél elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak. Persze csak képzeletbeli lakomát, hiszen ennivalójuk nem volt. A lángok fényénél, lehunyt szemekkel jókora bölénysülteket ettek képzeletükben, és ilyenkor szomorúságuk enyhült. Aztán táncoltak és énekeltek a tűz körül egészen hajnalig, amikor visszalopakodtak a sátrukba.
Így telt egyik éjszaka a másik után. A hét fivér mindig éhes és szomorú volt.
Talán a Nagy Szellemnek sok gondja lehetett más férfiakkal, akik a hadiösvényt járták, vagy asszonyaikkal, akik a gyerekekkel bajlódtak. Mindenesetre sok tennivalója akadhatott akkoriban a Nagy Szellemnek, mert úgy látszott, semmi ideje sem maradt, hogy a hét fiú sorsával törődjön.
A Sárga Borjú Holdjának vége felé a fivérek olyan soványak és gyengék lettek, hogy már játszani sem volt kedvük. Képtelenek voltak táncolni és énekelni.
Egy rosszkedvű éjszakán a legidősebb fiú felrázta a többieket.
– Keljetek fel, testvéreim! – mondta. – Gyújtsuk meg a tanácstüzet! Beszéljük meg, mi legyen velünk ezután! Ez így nem folytatódhat. Talán eszünkbe jut valami jó gondolat.
A hat testvér szótlanul követte bátyját a titokzatos tisztásra.
Nem tudom, hány tűz égett azon az éjjelen az indiánok földjén, de azt jól tudom, hogy a prérin, abban a folyókanyarban égett egy, és azt a hét fiú ülte körül.
Hosszú ideig csendben ültek, nem beszéltek. Végül a legkisebb halkan megszólalt:
– Ez a világ rossz hely, talán az lesz a legjobb, ha itt hagyjuk. Vagy változzunk át valamivé, ami szerencsésebb, mint mi vagyunk! Változzunk… változzunk például agyaggá! Akkor békében leszünk, és semmi sem fog hiányozni.
– Nem lehet jó agyagnak lenni – sóhajtott fel a második fivér. – Az agyag kemény, aztán ha víz éri, csúszós sár lesz belőle, mindenki rátapos, elesnek benne az emberek. Változzunk inkább sziklává!
– A sziklák könnyen törnek, darabokra esnek, elgurulnak, összezúzzák az állatok odúit, eltaposnak mindent – mondta a harmadik testvér. – Jobb lenne, ha fákká változnánk!
A negyedik fivér ellenkezett.
– A fákba belecsaphat a villám, kicsavarhatja gyökereiket a földből a viharos szél. Változzunk vízzé, akkor biztonságban leszünk, és senki sem tud ártani nekünk.
– A napról talán megfeledkezel? – kérdezte az ötödik testvér. – A nap kiszáríthatja a vizeket, ha olyan kedve van. A tavakat és a folyókat is, ha úgy akarja. Az éjszaka a legbiztonságosabb. Változzunk éjszakává!
Elgondolkodtak ezen az ötleten, és már majdnem egyetértettek, amikor a hatodik testvér lecsendesítette őket.
– Gondolkodtam a dolgon, és azt mondom, ne változzunk éjszakává. Annak sincs hatalma mindenütt. Nem tart örökké. Őt mindig a nappal követi, és akkor mi történik az éjszakával? Jobb volna nappalnak lenni.
Egy ideig csendben ültek, aztán a legidősebb testvér szólalt meg.
– Mint tudjátok, a nappalok is elmúlnak. Minden mulandó, csak a kék ég örök. Mégsem változhatunk azzá, mert egy kék ég éppen elég az indiánoknak. Vannak azonban csodálatos dolgok az égen, amiket mindannyian szeretünk. Temérdek csillag van odafent. Biztos vagyok benne, hogy boldogan befogadnának minket maguk közé.
A fiúk örömmel fogadták ezeket a bölcs szavakat.
– Igen, igen – válaszolták. – Csillagokká fogunk változni!
Rádobták a maradék fát a tűzre, a lángok magasra csaptak, szikrát vetettek a fahasábok, ragyogott az egész tisztás a fényben. Erre vártak a fivérek. Felálltak, megfogták egymás kezét, és lassan, nagyon lassan táncolni kezdtek. Minden lépés után könnyebbnek érezték magukat, fáradtságuk elszállt. Lábuk egyre gyorsabban járt, már alig érintették a talajt, de ők egymás kezét fogva táncoltak tovább, míg egyszer csak elemelkedtek a földtől, és repülni kezdtek felfelé.
Lent kialudt a tűz, ők pedig egyre magasabbra szálltak, míg elérték Wakinut, a Nagy Fehér Ösvényt. Ott a hét testvér abbahagyta a táncot, és csodálkozva körbepillantott. Hatalmas csillagos síkság terült el az indiánok földje fölött, és ők ezen a sziporkázó síkságon álltak. Az éjszakai égbolt körülvette őket csodáival. Ahogy alaposabban körülnéztek, hét mesébe illő hajlékot láttak maguk mellett, amelyek őket várták. Azonnal beszaladt mindegyikük egy-egy sátorba.
Bent, nagy meglepetésükre, rengeteg ajándék várta őket. A tipi rúdjain, a földön és ahová csak néztek, megszámlálhatatlan kedves holmi volt előkészítve számukra. A hét fiú lélegzetét visszafojtva bámulta a csodás gazdagságot. Rengeteg ennivaló, főnöki fejdíszek, mokaszinok és egy-egy öltözet csodaszépen díszített ruha. Mindegyik fiú gyorsan felvette az új ruhadarabokat, és kiszaladt a tipijéből megmutatni testvéreinek, hogy milyen szerencsés.
Ekkor újabb meglepetés érte őket – ruháik pontosan egyformák voltak. Aranyszínben vakítóan csillogtak. Álmélkodva bámulták egymást, hitetlenkedve rázták fejüket, nem értették, hogy mi történt velük.
A legidősebb testvér oldotta meg a rejtélyt.
– A Nagy Szellem teljesítette kérésünket – mondta testvéreinek. – Magához hívott bennünket, és csillagokká változtunk.
Valóban ez történt. A hét fivér csillaggá változott.
Azóta, amikor közeleg az ősz, és a bölényborjak színe sötétedni kezd, az indiánok földjén minden gyermek felnéz az égre, és összeszámolja az elveszett testvéreket a Fiastyúk csillagképében. Ez nem mindig sikerül, mert a legidősebb testvér tipije magasabban áll a többiekénél, és ragyogása tompább egy kicsit a mérhetetlen távolság miatt.