Elhunyt Cseh Tamás

És akár még így is meg lehet halni. A vele készült utolsó interjúban szép nyugodtan beszél arról, hogy egyre gyengébb, és inkább kíváncsi rá, milyen lehet a halál. Amikor az interjú megjelent, már hetek óta pusmogta mindenki, hogy ez lesz. Hogy Cseh Tamás nem gyógyult meg, és ez a nyár már nélküle folytatódik. Mindenki küzdhetett hát a gondolattal, és meg is békélhetett vele. Amíg itt volt, mindenki megkérdezhette magától, milyen lesz az élet, a dal, a levegő, a füst, a sör, ez a fojtogató nyűglődés nélküle. És ha már nélküle lesz, mi fog olthatatlanul hiányozni, és mit lehet tenni, amíg még él, és mit utána.
A sajtó, a színház, a lemezgyár saját, legszimpatikusabb – bár nem mindig működő – reflexei szerint kapott a készülődő gyász után: mindenki meg akarta neki mutatni utoljára, hogy mennyire szerette, szereti azt, aki Cseh Tamás, és aki hamarosan már nem lesz. Tematikus tévénap, cikkek, az első amatőr hangfelvétel frissen megjelent CD-n Antoine-nal és Desirével, rubinpiros Tangóval, Petőfivel meg Lee van Cleeffel, igen, ez szép, ezt így, hogy szeretetből adják, megérdemli, aki úgy él és úgy hal meg, ahogyan ő. Azt is megérdemli, hogy bár 2001-ben Kossuth-díjat kapott, mégse úgy emlegessék: a Kossuth-díjas művész, hanem magasabbik rangján, így: Cseh Tamás. Még az utolsó interjú után írt kommentek is megegyeztek arról, hogy Cseh Tamás Ember volt, így, szigorúan nagybetűvel. Pedig a kommentelők többnyire még az A betűkben sem értenek egymással egyet. De most ebben igen.
És ha a hiányt lajstromozzuk, nem az a kérdés, hogy lesz-e még, aki nagyon jól elénekel Bereményi-szövegeket, hanem hogy lesz-e még, akinek harmincnyolc éven át mindent, de mindent elhiszünk, készpénznek veszünk, s fel sem merül, hogy okunk lenne kételkedni akár egyetlen szóban, egyetlen hangban is, hogy ne lenne őszinte, vagy bármi más oka lenne, mint a dal.
Cseh Tamás persze ezt is kicsit másképp közelíti meg: azt mondja utoljára, ma már nincs helye a dalnak. Nem azt mondja, hogy énekes nincs vagy dal nincs. Hanem helye nincs.
Én már őt is úgy láttam, mint egy kivesző törzs utolsó tagját. Áll a színpadon egy ember egyedül, becsületességgel, tisztánlátással vádolja meg, és nem védi le magát. Azt nyilatkozta, a 25. Színházban még a párttitkárok is megtapsolták a dalokat, amelyekben pedig az ő világukat tette nevetségessé. Cseh Tamás mint énekmondó egyedülálló, látszólag előzmény nélküli jelenség volt az elmúlt évtizedekben. Igen ám, de ott sorakozik mögötte az egész magyar történelem regöseivel, énekmondóival, az, ahogyan kocsma a Vörösmarty vén cigányának kocsmája, vagy Petőfi kocsmája, Kosztolányi kávéháza, sanzonszerű, intim költészete. És az az európaiság, amely a nagy generációt még inspirálja, a kis generációt már csak agyonnyomja, és már sosem lesz senki úgy európai és úgy magyar, ahogyan a mostani hatvanasok. Nem lesz olyan, aki estéről estére évtizedeken át kocsmákban váltja meg a világot, minden mást félretéve, mert tudja, hogy a kizökkent idő, a feleslegességérzés, ami a kocsmán, a báron kívül van, nem veszi el az érvényét a mindenkor esedékes világmegváltásnak. Sőt, inkább lehetővé teszi, meg is követeli.
Cseh Tamás sokan volt egyedül. Nem csak Bereményi Gézával. A nagy generáció tagja volt Csengey Dénes is, aki bár „csereként állt be” a Mélyrepülés című lemezre, ugyanazt az élményvilágot – bár Bereményinél politikusabban, de – nem kisebb alkotóerővel és pontossággal képviselte. Hányan lehetnek még hatvanasok, akiktől már azt sem tudjuk, mit kellene megkérdezni, mi mindenről kellene az időről elfeledkezve meghallgatni őket, amíg még itt vannak? Hogy legelőször is mibennünk újra leronthatatlan, elmoshatatlan helye legyen a DAL-nak. (Mindannak is, amit így, csupa nagybetűvel írva Bereményi Géza szerint jelent ez a szó.) S aztán ugyanez a hely legyen neki fenntartva a külvilágban is.