Felelősség

„A sajtó felelőssége is óriási. A Népszava azt ajánlja, hogy egy napra tegyük félre a sokszor jogos ellentéteinket, és Magyar Hírlaptól Echo tévén és MTV-n át a Népszabadságig és Népszaváig, jobbtól balig, liberálistól konzervatívig, kinek hogy tetszik, fejezzük ki látványosan, hogy egyben legalább egyetértünk: ez nem a fasiszták országa.” Ezt a fegyverszüneti ajánlatot a Népszava egyik főembere tette tegnap Nagyboldogasszony ünnepére, s noha lapunk nincs név szerint megszólítva (s jómagam annak sem tudok értelmet tulajdonítani, mit jelenthetnek a „sokszor jogos ellentétek”), jó, legyen, fejezzük ki látványosan, mintha tévéshow-ban lennénk: ez nem a fasiszták országa, ahol egy Rudolf Hesst dicsőítő menetet tolerálni kellene. De ne álljunk meg félúton, s tegyük hozzá mindjárt azt is: nem is a megélhetési fasisztázóké.
Az antifasizmus ugyanis egy demokratától merő képmutatás, ha nem párosul következetes antikommunizmussal. A bolsevik és a náci lélek nemcsak abban közös, hogy antidemokrata, hanem abban is, hogy antiszemita. A népszavazás a szerző szerint „a második világháború utáni demokratikus világrend a fasizmus elutasításán alapszik”, ami igaz, de csak azzal együtt, hogy ezt a világrendet a sztálini Szovjetunió aktív részvételével tákolták össze. Ez a Szovjetunió jó ideig kifejezetten nácibarát volt (lásd Molotov–Ribbentrop- paktum); egészen addig, míg a Baltikumot és Lengyelországot kellett felosztani a nemzetközi és a nemzetiszocializmus között (megteremtve ezzel egyben a zsidók deportálásának kereteit is); s a két jó szövetséges csak a világháború harmadik évében, Hitler katonai árulása után fordult egymással szembe. Négy éve Putyin elnök Arnold Rüütel észt miniszterelnökkel találkozott Moszkvában, aki a megbeszélés után így nyilatkozott: „Putyin azt mondta, hogy Oroszország a Szovjetunió jogutóda, és hogy a Hitler–Sztálin-paktum érvénytelenítése szerinte helyes döntés.” A Népszava erről valahogy lemaradt, ezért a sajtó-fegyverszüneti megállapodásba javaslom bevenni: „és ez nem is a kommunisták országa”. Kommunistán pedig ne csupán Thürmeréket értsük, hanem mindazokat, akik például felmagasztalják a Kádár-rendszert vagy „elvi okokból” védelmezik a vörös csillagot, Gyurcsány Ferenccel bezárólag.
Kommunisták és fasisztázók természetesen nem esnek egybe, de nem elhanyagolható a közös részhalmazuk. Mivel „az ellenségem ellensége a barátom” butított formállogikai tétele a politikában nem érvényes, a nagy egynapos összeborulás ellenére se feledkezzünk meg arról, hogy a demokrata alapállásnak szükséges, de nem elégséges feltétele az antifasizmus. Egy demokrata arról ismerszik fel, hogy tesz a szélsőségek ellen, nem pedig sápítozik. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem itt a Fidesz lakonikus, kétmondatos közleményét: „Magyarországon eddig kizárólag szocialista kormányok időszakában volt látványos neonáci felvonulás. A Fidesz kormányzása idején egyetlen ilyen rendezvényt sem lehetett megtartani, és a jövőben sem kerülhet erre sor.”
Ez a beszéd, ez az antifasiszta minimum. A Népszava szerint „a szólás- és a gyülekezési szabadság az egyik legnagyobb értéke a rendszerváltásnak, de be kell látnunk, bizonyos korlátokra szükség van”. Például olyankor, amikor nácik grasszálnak Hitler helyettesének emlékére – még akkor is, ha ez a grasszálás egy lenullázódott kormányzatnak olyan jól jön, mint egy falat kenyér, az izraeli Szabó Albert dekoratív masírozása vagy Bácsfi Diána fotogén karlengetése. Lélegzet-visszafojtva várom, mennyire antifasiszta a Bajnai-kormány. Ennek bemutatásában pedig a sajtó felelőssége valóban óriási.