Tűnődöm: vajon mi vitte olyan tévutakra Dávid Ibolyát, hogy az antalli elkötelezettségnek még a látszata is semmivé lett mára? Ideológiai cikcakkról nem beszélhetünk ott, ahol nincs semmiféle ideológia. Hataloméhség van, és magánboszszúk sorozata. A tébolyult uralkodói vagdalkozásnál az egykori alapító élcsapatnak esélye sem volt az elnök asszonnyal szemben. Nagyot ütött rajtuk, és meglehet, néhai Antall József családja, s talán Boross Péter exminiszterelnök is jeges rémülettel figyelte kegyeltjük buggyant randalírozását, mégis hallgattak.
Pedig sokáig úgy tűnt, Dávid Ibolya kis marsallbotot hordoz a retiküljében, netán egyik malomkeréknyi kalapja alatt. Persze nem valami államelnökit vagy miniszterelnökit, pusztán egy emberboldogítót, ami a becsület öröklétének szólt volna. Ma már – visszapergetve a „Dávid Ibolya-összest” – tudományosan is képes vagyok meghatározni, mettől pancserség részemről ekkora emberismereti melléfogás. A normális Magyarország hívó szavak óta lélegzetelállítóan abnormálisnak érzem magam egy olyan országban, ahol e kiszámíthatatlan kalandorhölgy évtizedig ott bazsalygott a politikusok népszerűségi listájának élmezőnyében. Találó lenne majd terminátor asszonynak kinevezni őt, ha egyszer objektív összegzés készül róla. Egy olyan terminátor asszonynak, aki hatókörén belül mindenkit megsemmisített, és akinek jellemváltozása régen előrevetítette az egykor konzervatív, jobbközép párt látványosan kínos agóniáját.
Ibolya asszony hatásvadász szófordulatokkal hozsannázott „normálissá lett” választókról, akik, lám, nem adják az utcát a gyűlöletnek, a kirekesztésnek. Hadd jegyezzem meg halkan: nincs az a megszállott, időmilliomos aktamoly, aki egyetlen értelmes és megjegyezhető mondatot kihámozna a demokrata fórum A normális Magyarországért című programjából.
A parádés kirúgatások viszont folytatódtak, ez mennyiségét tekintve már a szoci Schmuck Andoréknak is sok lett, ki is hátráltak a minire zsugorodott MDF mögül a Tisztelet Társaságával együtt. Az elfordulás, úgy tűnik, kölcsönös, az okokat ne firtassuk. Ekkor Ibolya asszony és keresőalakulata egy hirtelen rükverccel befékezett a nagy létszámú, bulizós Hit Gyülekezete előtt. Az utolsó pillanatban. Különös hadra fogható képződményt talált magának ismét a létéért küzdő demokrata fórum nagyasszonya, amely képződmény a parlamentben maradáshoz szükséges százalékarányt hivatott segíteni. Lett légyen bármilyen MDF-től testidegen, felturbózott csodafegyver a meglelt formáció, érkezzen bármerről a felmentő sereg, mindegy ma már, lényeg, hogy parlamenti pártot faragjon a lepusztított demokrata fórumból. Az elveket számon kérő kritika meg úgyis lepattan a hiteltelenné vált elnök asszonyról meg a fegyverhordozójául szegődött Herényi Károlyról. A múltra már lehet legyinteni, a párton belüli dzsungelharc sem akadály a felismeréshez: a politikus asszony műsorideje lejárt.
De ki is akarna a fentiek ismeretében egy olyan, magát jobboldalinak meghatározó pártot szövetségesének, amelynek identitása az elmúlt évek alatt egyre inkább a jobboldal elleni permanens harcra korlátozódott? Ráadásul bejött ez a csúnya „kabátlopási ügy”! Veszélyes idők járnak mostanság, mindenki csapdát ácsol szegény, üldözött elnök asszonynak.
Végezetül a kiszorítottak üzenete: hibahatáron belül kellett volna telehaknizni az érző szívű sajtót párttársai gaztetteivel, mert lám, előfordul, hogy a bumeráng visszaüt. Csak az tudja ezt igazán értékelni, aki kénytelen volt végignézni, hogy az évek során hogyan zúzza szét Dávid Ibolya a demokrata fórumot fizikailag és morálisan, a többség legcsekélyebb hozzájárulása nélkül.
Jeszenszky Zsófia
