Közpénzből rakott szószénakazlak

A Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) Revizor címmel saját kritikai oldala van. Az NKA által támogatott előadások, könyvek, kiállítások stb. kritikája, mondhatni ellenőrzése – gondolom, erre utal a szigorú, gogoli cím is – lenne a cél. Dőljünk hátra nyugodtan. Ha egy közpénzből gazdálkodó szervezet saját magát ellenőrzi szigorúan esztétikai normák alapján, akkor ott tényleg minden rendben van. Öszszefonódások biztosan nincsenek, a felkért szerzők biztosan nem a körön belül lévők műveit dicsérik, csakis objektív elemzéseket olvashatunk független kritikusoktól. Azt hiszem, ezt hívják úgy: gittegylet. Mondhatnánk persze, milyen jó kezdeményezés, első olvasatban én is ezt hittem. De a szerkesztők – hála alapos munkájuknak – hatalmas öngólt lőttek, ugyanis a házi szerzőktől megrendelt cikkek alatt gondosan kiválogatott sajtószemle is található. Kérdem én: mi szükség van saját szerzőkre, mikor csak össze kellene állítani a máshol megjelent kritikákból egy válogatást, és az olvasó eldönthetné, hogy szerinte a (kritikák mellett egyébként korrektül feltüntetett) támogatás jó helyre került-e. (Jó példa erre egy szabadtéri opera-előadás, ahol az ordító hibákat a kritikus, igaz, szóvá teszi, de természetesen gondosan ellenpontozva, és a sajtószemléből hiányoznak azok az írások, amelyek – finoman szólva is – alaposan lehúzták az előadást.) Mert szükségtelen közpénzből értelmetlen szóhalmazokat finanszírozni.
A következő idézet már a könyvkritikai szekció munkáját dicséri: „A terjedelem, a sok mellékág vet fel ugyan kompozíciós dilemmákat, a dialógusokat – a szokásos gondolatjeles elkülönítés nélkül – a narrációba oldó textuskezelés azonban oly egységes szólamba fonja az egyébként is lebilincselő, szemszögváltogató históriás krónikázást, hogy a mű még nyer is a távolról egybekapcsolt elkalandozásokkal.” A fentiek pontosan beleillenek abba a sorba, amikor kritikusok azon versengenek, ki tud olyan mondatot leírni, amelyet garantáltan nem olvas el senki. És ez természetesen az olvasó hibája. Nem a kritika szakadt el a valóságtól. És itt nem arra gondolok, hogy a romló köznyelvhez kellene igazodni, hanem arra, hogy amit le lehet magyarul írni, azt tegyük úgy. Miért is csökkent az utóbbi évtizedekben a kulturális folyóiratok olvasottsága? Igen, a gazdasági helyzet, és még egy dolog – tisztelet a kivételnek –, a kritika mélyponton van, mondhatni belterjes. Nem tájékoztat, hanem belső érdekek mentén szerveződik: ma te, holnap én.
Persze a látszatra adni kell, néha-néha becsöppen valódi kritika is, de azt ne tekintsük az ítészi teljesítmény csúcspontjának, hogy a kritikus hölgynek melege volt a Néprajzi Múzeumban. Ez a szomorú tény, úgy gondolom, elfér egy éttermi kalauzban, de itt szánalmas.
(www.revizoronline.com)