Különgép a masszőrért

Sokat tud Grúzia utóbbi két évtizedének történelméről, a politika boszorkánykonyhájában zajló dolgokról Petr Mamradze parlamenti képviselő. A tavaly augusztusi háború után tiltakozásul kilépett a hatalmon lévő párt frakciójából, s azóta az elnökkel szembefordult exkormányfő, Zurab Nogaideli pártjának sorait erősíti. Grúzia függetlenedése után a néhány éve különös körülmények között meghalt miniszterelnök, Zurab Zsvanyija mellett politizált, Eduard Sevardnadze országlása idején kilenc éven át vezette az elnöki adminisztrációt, majd a „rózsás forradalom” után négy évig a miniszterelnöki apparátust, a kancelláriát.

A tavalyi frakcióváltás egyértelműen jelezte kiábrándultságát, hat éve azonban másokkal együtt reményekkel telve állt a „rózsás forradalom” mellé. Mi történt az elmúlt években? Hol siklott ki a dolog?
– A legfőbb hiba, hogy Grúziában autoriter, a társadalomtól elszakadt, korrupt rendszer formálódott.
– Még a Sevardnadze fémjelezte rendszernél is korruptabb?
– Azért vannak fokozatok, hiszen azokban az években az államapparátus totálisan korrupt volt. A rendőrök ott álltak az utakon, s nemes egyszerűséggel levették a sápot mindenkiről, aki arra járt. De hasonlóképpen működött az egész bürokratikus apparátus. Most legalább rend van, s a rendőrség hivatalosan kap kiemelt fizetést. A kilencvenes években a rendvédelmi tárcák vezetői azzal dicsekedtek, hogy kiváló kapcsolatot ápolnak egyik-másik maffiavezérrel. Ma ez másképp van. S mégiscsak haladás, hogy nem az alvilág kezében van a hatalom. Nem?! Az állam totális szétesésének időszaka volt az, s az emberek megelégelték a káoszt. Az utolsó csepp a pohárban a 2003-as választások gátlástalan meghamisítása volt. Ezek után érthető, hogy a változást ígérő Mihail Szaakasvili 97 százalékos aránnyal győzött.
– Elég gyorsan elszálltak azonban az illúziók…
– Az első három évben még nem volt baj, Zsvanyija, majd Nogaideli kormánya tette a dolgát, s munkájuk eredményeképpen lényegesen megváltozott az ország. Megkezdődött a hadsereg reformja, rend lett, elkezdődött a gazdasági növekedés, s nemcsak kifizették, hanem emelték is a nyugdíjakat. És folytathatnám a sort.
– Aztán furcsa módon meghalt Zsvanyija, ami már a hatalom eltorzulásának az első nyugtalanító jele volt…
– Így van, az eset részleteit azonban nem ismerem. Tény, hogy abban az időben az energiakorlátozások miatt sokan haltak meg a rosszul összeszerelt, házi készítésű kazánoktól. A hatalom elidegenedése azonban egyre érzékelhetőbbé vált. Közelről láttam, hogy az ország irányítása az államfő körül – a főügyészből, a védelmi és a belügyminiszterből – formálódó trojka kezébe kerül. A döntésekről a kormányfő is csak másnap az újságíróktól értesült. Abból a sajtóból, amelyet szép lassan, de biztosan maga alá gyűrt a hatalom. Mindezen belső bajok kicsúcsosodása 2007. november 7. volt, amikor végül Szaakasvili erőszakkal lépett fel a tüntetők ellen. Durván és kegyetlenül támadtak a békés tiltakozókra maszkot öltött furcsa ismeretlenek.
– Testközelből kísérte végig az új hatalmi elit felemelkedését. Hogyan írná le ezt a kört?
– Én neobolsevikoknak nevezem őket. Azt hiszik, hogy az egyetlen és kizárólagos igazság letéteményesei, s nem tűrik, ha döntéseikkel vitába száll valaki. Soha nem voltak kételyeik. Diktátumokkal irányítanak, mintha az országban évekkel ezelőtt rendkívüli állapotot hirdettek volna. A hatalom különösen rossz hatással van az ilyen emberekre. Megválasztása után, 2004-ben Szaakasvili például még menetrendszerű járaton utazott külföldi útjaira, míg ma az elnöki különgépet egy masszőrért küldik el az óceánon túlra! De az abszolút hatalom kialakulásának van egy másik oka is. Mégpedig a társadalmi kontroll hiánya. Ahol a rendőrség rosszul működik, ott megnő a bűnözés. Ha pedig a civil társadalom gyenge, akkor az elit sokat markol a hatalomból és másból is. De azt se felejtsük el, hogy művelt, képzett fiatalokról van szó, akik érzik azt is, ha saját érdekükben vissza kell lépni egyet. Szaakasvili így tett november 7. után, s most is, amikor az ellenzék megerősödésével kell szembenéznie.
– Térjünk vissza az ellenzék szétveretéséhez. Hogyan engedhette ezt a nagy szövetséges, a demokrácia exportját hirdető Egyesült Államok?
– Sok Tbiliszibe érkező amerikaival beszéltem, s soha nem éreztem a részükről nyomást. A november 7-én történtek miatt azonban figyelmeztették Szaakasvilit.
– Egy kétes tisztaságú, de mégiscsak előrehozott változás lett az eredménye. Ezt követően Szaakasvili ismét magabiztosabb lett, s öntörvényűsége háborúba sodorta Grúziát. Miért nem akadályozták meg ezt az amerikaiak?
– Szaakasviliék a megnyert elnök- és parlamenti választások után a korlátlan hatalom tudatában úgy érezték, érinthetetlenek, s tetteiknek nincs következményük. Végképp elvesztették a belső kontrollt. Az sem érdekelte őket, hogy amerikai barátaik világosan értésükre adták, nem kívánnak megütközni Oroszországgal, s fegyveres konfliktus esetén az Egyesült Államok tartózkodni fog bármiféle beavatkozástól. Szaakasvili ezt tudta, belső kiegyensúlyozatlansága, meggondolatlan robbanékonysága, impulzív természete azonban végzetesnek bizonyult. Akárcsak november 7-én, amikor a környezetéből származó információk szerint szabályos dührohamot kapott, és senki sem volt képes leállítani. Csakúgy tavaly augusztusban.
– A háború következményei azonban súlyosak, s ezek közül csak egy, hogy Grúzia Dél-Oszétiával és Abháziával hosszú időre elveszítette területe harmadát…
– Valóban. Szaakasvilinek a konfliktusok kezelésében tanúsított kalandorpolitikája, amelyet helyesebb inkább antipolitikának nevezni, valamint a demokratikus elvek és az emberi jogok semmibevétele jelentősen lelassította Grúzia euroatlanti integrációját. Mindezek csúcsa volt az elnök egy évvel ezelőtti katonai kalandja, a sorozatos provokációkra adott értelmetlen válasz, amely elkerülhetetlenül vezetett a vereséghez. A Szaakasvili által fémjelzett rendszer tekintélyelvű és korrupt, az országot hat-hét, az elnökhöz közel álló, törvények felett álló ember irányítja. Az államfő köre most a demokrácia imitálásával igyekszik megtartani a hatalmat, ez a rendszer azonban immár mind otthon, mind pedig a világban elvesztette a tekintélyét. Négyszemközti beszélgetésekben még az ország legszorosabb szövetségesei is azt tanácsolják, hogy Tbiliszi hagyjon fel végre a politikai óvodával, amíg nem megy rá az államiság. Ez tényleg nagy veszély, hiszen egy kis ország külpolitikájának elsősorban a nemzetbiztonságra kell koncentrálnia. Grúziát ehelyett spontán, irracionális cselekedetek és az elnök kirohanásai jellemzik.