Retropolis

Lassú az előrejutás a Hungária körúton, a Rákóczi úton, az összes kör-, sugár- és mellékúton; Budapesten lassú az előrejutás. Beszakadnak az utak, aztán megcsinálják őket, aztán megint beszakadnak. Ez a város túlstoppolt zokni. Agyonfoltozott fazék. Minél többet költenek rá, annál rosszabb az állapota. Addig renoválják, míg csupán kráter marad a helyén. Sokan dohognak amiatt, hogy Budapest az autósoké. Pedig nem az övék, ahogy nem a motorosoké, nem a bringásoké, nem a gyalogosoké, főképp nem a rokkant- vagy babakocsival közlekedőké. Nem a budapestieké, de nem is azoké, akiknek dolguk van ott. Azoké, akik hasznot húznak belőle, a többinek coki.
Az igaz, hogy e kétmilliós túlélőtáborban a gyalogosok sorsa különösen sanyarú. Állnak a járdaszigeten, és letüdőzik a teherautókból pöfögő szén-monoxidot. A járdákon ürülék, bűzlő szemétkupacok, pisatócsák. Bokatörő repedéseket és korlátokat kell kerülgetni, ráadásul bármikor fejünkre hullhat egy-egy gipszangyal. A parkoló autók feltorlódnak az út szélén, olykor a málló vakolatú falhoz vagyunk kénytelenek dörgölődni.
A fővárosban tíz év alatt huszonkét százalékkal nőtt a gépkocsik száma, miközben a tömegközlekedés húsz százalékot esett. Ám erről nem az autósok tehetnek. Magam is az agglomerációból járok be kocsival, de nem jókedvemben, hanem mert így olcsóbb és gyorsabb. Egyszerűbben: se pénzem, se időm nincs tömegközlekedni. S erre nem az a megoldás, hogy a városvezetés bünteti az autózást – például megalázó, ostoba parkolási szabályokkal és tarifákkal –, hanem hogy igazi alternatívát biztosít. Ám míg a BKV milliárdokat költ alkalmatlannak bizonyult vezetői végkielégítésére, igen keveset tesz azért, hogy a publikum korszerű közlekedési eszközöket használhasson. Jó, van ez a német hernyóvillamos, amelyre végre a hetven fölöttiek is fel tudnak szállni; vannak új, halkan suhanó szuperbuszok, néhány helyen. Másutt koszos, büdös, recsegő járművek járnak, életveszélyes lépcsőkkel. A díjszabás pedig felér egy rablással, az ellenőrök munkája intézményesített útonállás. Ha a BKV az utasoktól meg az államtól bezsebelt tengernyi pénzt arra költené, amire való, a végén mindenki szívesen tömegközlekedne. (A négyes metróra kár szót vesztegetni: túl drága, főleg ahhoz képest, hogy fölösleges. Villamospályák építése sokkal környezetkímélőbb és olcsóbb lett volna.)
E város határában körös-körül tágas P+R parkolóknak kellene lenniük. Megérkezik az agglomerációból az ingázó autós, kifizeti a pár száz forintot, amiért esetleg meg is őrzik a járművét, és felszáll a néhány percenként induló járatra, amely kényelmesen és olcsón repíti a munkahelye közelébe – hogy utópia? Mifelénk, sajna, igen. Luxemburgban, Berlinben, Hamburgban, Kölnben, Genfben, Prágában, Stockholmban a hétköznapok valósága. Ha nálunk is így volna, méltán lehetnének drágák a belvárosi parkolóhelyek. Megszűnne a zsúfoltság, az úthálózat is kevésbé terhelődne, vagyis nem kéne kátyúzni reggel, éjjel meg este. És végre biztonsággal lehetne levegőt venni.
Ami az egyfolytában zajló építkezéseket illeti, tessék megkapaszkodni, azokat egyszerűen leállítanám. Le én! Van már elég épület, tessék beosztani! Kivételt csak nagyon indokolt esetben tennék. Ugyan miféle élet tenyészhet ebben a kő-, üveg-, fémdzsungelben? Persze jelen állapotában Budapest nemcsak veszélyes, de csúnya is: lompos öregasszony kétségbeesett sminkkel, ezernyi felvarrással. A régi házakat tessék tisztességesen korszerűsíteni vagy lebontani, a foghíjtelkeken pedig legyenek fák, virágágyások, játszóterek! Bécsben minden lapos tetőt kötelező teleültetni növényekkel, úgy néz ki felülről az osztrák főváros, mint egy (ein) gigantikus park. Olyan a levegője is. A sógorok, úgy látszik, legalább saját környezetük védelmét fontosnak tartják. Nem úgy, mint mi.
Pedig ha így megy tovább, metropolisunk – vagy inkább retropolisunk – nem fogja bírni a terhelést. Ez minden magyarnak fontos kell legyen; ha a főváros összeomlik, az ország szívét éri infarktus.
A megoldáshoz talán csak kis józan ész, kis belátás, kis kurázsi kéne.
De úgy látszik, annyi sincs…