Sem erre, sem arra

Ha az istenek büntetni akarnak minket, meghallgatják imáinkat – szellemeskedik a botrányos dandy, Oscar Wilde. És néha igaza van: Semeléhez, a Jupiterbe szerelmes lánykához a megsemmisülés hátán érkezik a gyönyör. Juno, a megcsalt feleség biztatására valóságos főisteni jelenlét után epekedik, amely viszont eleve villámokkal körített égi tünemény. Nem árt a szüzsé két sorba tömörítése, hisz a Semele, Händel kései ritka operája előveteti velünk a lexikonokat. Svájci filológus barátaink pedig a néhány hónappal ezelőtt a budapesti Művészetek Palotájában és az Operaházban is nagy sikert aratott Cecilia Bartolit is szerződtették a sikerhez.

Zürich operaháza komolyan veszi feladatát: ha barokk darabot dolgoz fel, nem megúszni akarja snassz pásztorjátékkal. És egyáltalán: műsorára vesz barokk muzsikát. A Händel-évben illik Händel színpadi műveiből, a bő három tucat operából és közel ennyi oratóriumból szemezni. Lássuk hát a 2007-es Semele most kihozott felvételét, visz-e minket előbbre az óoperák egyenjogúsítása terén?
Nagy és kemény a fa, siklik lefelé törzséről a rendezői fejsze. Pedig a kísérőtanulmányban Robert Carsen a létező legjobb angol nyelven írt szövegek egyikének lelkesedi a Congreve-librettót – viszont a Grove egyenesen oratóriumnak sorolja be a művet, ennyit a szakkönyv szerinti statikusságról. (Händel életében is voltak a Semelének koncertszerű előadásai.) Nyolc szólistája alig találkozik, akkor is patetikus zenekari recitativókkal próbálnak életet lehelni a mitológiai jelenettelenségbe. Cecilia Bartoli lepedőakrobatát alakít sok koloratúrával. Pedig oda hamvassága, sok meztelenkedése a bájos eltökéltség ellenére is kínosan óvatos, kimódolt – kevesebb az ő korában már több volna. Kicsi és tremolós a voce, de olimpián nyerné a síkfutást: megérdemelten ünneplik a hírhedt, futamokkal agyontömött Tükörária után. Legalább a Cecilia Bartoliéhoz hasonlatos, virtuóz alakítás a német Birgit Remmert Junója. Valamilyen gólyalábon vagy patacsizmában magasodik mindenki fölé, s Tatjana Troyanosra emlékeztető flexibilis mezzójával dörögni tud – miközben Monthy Python módra figurázza ki az angol udvart.
Tényleg, mindenki a brit királyi családon köszörüli a nyelvét (lásd pl. Donizetti kitárgyalt Roberto Devereux-je Gruberovával, Christof Loy rendezésében). Úgy látszik, karakterek ülnek a trónon s a bársonypuffokon… Végtelenül szellemes és eredeti viszont a vég: Juno újra nyeregben érzi magát, pezsgős ünnep a fogadóteremben, az udvar forog és tántorog, Jupiter pedig lopva új zsákmány után néz. Amikor fenséges ujját végighúzza egy friss őzike dekoltált gerincén, a záróütemek hirtelen adagiójába dermed királynéja, míg köröttük mindenki a földre szédül. Pompás zárótabló!
William Christie nem saját együttesével, hanem a zürichi ház saját barokk zenekarával, a Bartolit Budapestre is elkísért La Scintillával ül az alig süllyesztett árokba. Néha oly gyors tempókat vesz, hogy a szikár, kimért triolahegyek el-elpattognak barokk keretükből, de tény: parádé születik abból a ragadós unalomból, amit mifelénk gyakran preklasszikus zeneként játszanak. Mintha a Didót hallgatnánk: ahogy a kórus átveszi Semele frivol témáját, tőről metszett purcelli megoldást alkalmaz, még hangütése, harmóniavilága is stimmel. Hiába, a londoni Händel képes volt terepszín szerzői gúnyába bújni…
Mi marad a négycsillagos este konklúziója? Hogy az érzelmi forradalmár naivát elsodorja a régi rendi intrika, miközben e visszaszáradó status quo senkinek sem felel meg. Tapodtat sem fordult a világ negyed évezred alatt, sem erre, sem arra.
(Händel: Semele – Decca, 2 DVD, 2009.)