A koncepció ördöge

A Trafó évadkezdő dupla bemutatója szembesít mindazzal, hogy ami itthon kortárs táncművészet néven zajlik, mélységesen elszomorító. Tánc címszó alatt sokszor nagyra fújt lufikkal találjuk szemben magunkat. Egy karakterisztikus amerikai koreográfus, Zoe Scofield Repedések című munkája, és a külföldi impulzusokkal teli magyar Réti Anna Fregoliszindrómája határozott ellentéte egymásnak. A tiszta tánc és egy üres koncepció feszült egymásnak ezen az estén.

Zoe Scofield koreográfus és Juniper Shuey videoművész 2005 óta dolgoznak együtt. Munkáikra puritanizmus, egyszerű harmonikusság jellemző. Náluk a videoinstallációk és a mozgásszekvenciák mérhetetlenül átgondoltak, kidolgozottak, egymásra rímelők. Zoe Scofield nem próbál nagyotmondani, nem akar világot megváltani (ha mégis, azt ügyesen titkolja), a testével, mozdulatokkal akarja csupán láttatni, hogy látja a világot. A Trafóban bemutatott Repedések a széttöredezettség érzetéből indul ki. Két táncos és videoalakok váltják egymást a színen. A táncosok talán kissé dekoncentráltnak tűnnek, hibáikat azonban szépen, a profi higgadtságával javítják. Erős klasszikus alapokból építkező vad-modern táncnyelvet képvisel Scofield, amelyben nem létezik semmi más, csakis a test maga. A táncosok mellett fel-fel villanó meztelen női test mozgássora, az illuzorikus pehelyszőnyeg, a földön elterülő szemcsék és csíkok alkotta virtuális díszlet hozzásimul a valóságos emberi testekhez, így alkotnak egységes egészet.
Réti Anna teljesen más utakat jár. Ő a Rotterdami Táncakadémián szerezte meg diplomáját, ahol a hazai táncoktatással szemben a mozgásművészet testtudat központú oldalát sajátította el, a holland városban a Limón-, Graham-, és Cunnigham-technikán alapuló táncnyelvet ismerte meg. Réti több helyi társulatnál is dolgozott, tagja volt a Galili Dance-nak, Conny Janssen együttesének, hazatérve Szabó Rékával, a H.U.D.I. Társulattal és Goda Gáborral kezdett közös projektekbe.
A Lélek pulóver nélkül című darabjával a tánckritikusok Lábán-díját, és számos nemzetközi elismerést is kivívott magának. Legújabb munkája, a Fregoliszindróma, avagy nem a ruha teszi az embert azonban nem több egy túlsúlyos koncepcióval és intellektuális szósszal leöntött kísérletnél. Egyedül a Frenák Pál koreográfiáiból ismert Újvári Milán játéka, energikus jelenléte teszi érdekessé a próbálkozást.
A címben megjelenő fregoli ez esetben egy ritka pszichés betegségre utal: a Fregoliszindrómában szenvedő betegek azt képzelik, az őket körülvevő embereket egyetlen, állandóan átalakuló lény helyettesíti. Az alkotó mindezek ellenére nemcsak a többszörös személyiségre, a hasonmások jelenvalóságára kívánta kihegyezni a játékot, hanem felhasználta a fregoli eredeti jelentését is. A színpad közepén elterülő ruhatömeg és több belógatott ruhaszárító közt zajlik a férfi és nő hadakozása, párhuzamosan zajló monológja. A szó szoros értelmében vett tánc vajmi kevéssé fedezhető fel ebben az előadásban, a mozgást itt a ruhák segítségével folytatott vizuális háború adja. Réti kreativitását dicséri viszont, hogy kiaknázza a ruhák rejtette lehetőségeket. Fordítva, vagy együtt bújnak egy ruhába a táncosok, a kapucnival való játék azt az érzetet kelti, mintha két ember mozogna egyszerre, férfiruhába bújva egyikük labdaként gurul a színpadon. Olybá tűnik, mintha a hetvenes-nyolcvanas években dívó, alternatív színházi kísérletezések korába csöppennénk.
Réti Annáék előadása nem értelmezhető táncként, de ha mindenképp kategorizálni kell, akkor hívjuk inkább mozgás- vagy kísérleti színháznak. De a túlgondolt koncepció végérvényesen megöli, gyökerestül irtja ki a mozdulatokat. Réti Anna munkája egyszerre elszomorít és dühít, mert mindkét táncosban sokkal több van annál, mintsem hogy ruhákon ugrabugráljon.
(Zoe Scofield–Juniper Shuey: Repedések – Réti Anna: Fregoli-szindróma, avagy nem a ruha teszi az embert. Trafó, szeptember 8.)