A nemzedéki elbeszélésköteteknek – hiszen ha vannak nemzedéki regények, akkor ezek is vannak – tétje mindig az, hogy a nemzedék, amelyikről szól és amelyikhez szól, mennyiben fedi le egymást, illetve hogy azok az alkotói megoldások, amelyek a „közös élményanyag és közös nyelv” felmutatását tűzik ki célul, mennyiben tudnak többletet hozni a mű világába, megnyitva azt a szélesebb olvasórétegek felé is. Érdekes kettősség ez, hiszen annál sikeresebb egy ilyen mű, minél inkább kilép saját kereteiből, és meg tudja szólítani azokat is, akik nem tartoznak az adott generációhoz.
Esze Dóra elbeszéléskötete éppen a másik irányba indul el, és az élmények és tanulságok átadását a személyesség hitelessége felé közelíti, ily módon próbálja azokat az olvasó számára érthetővé, élvezhetővé tenni. Ezzel sajátos csapdába esik, hiszen a személyes tapasztalatok akkor lehetnek mások számára is átélhetők, ha vannak olyan pontjaik, amelyekhez a befogadó kapcsolódni tud, ha a történések, jellemek olyan karakterrel bírnak, amelyek mások számára is ismerősek. A kötet szövegeinek erősen egyes szám első személyű, vallomásos jellege ezt nagyban meggátolja. Néha szinte az elképzelhetőség, a megértés határait súrolja egy-egy apró epizód, például egy volt kamaszkori szerelem kis bonyodalma a pár tagjait elválasztó lépcsők és korridorok között. Magam sem értettem a jelenetet, ezért metaforikus jelentéssíkjait sem tudtam kibontani, míg rá nem jöttem, hogy ez annak a középiskolának a leírása, ahová én is jártam, és megjelent számomra az erkélyes, korridoros, párhuzamos lépcsőházas térkialakítás. Valószínű azonban, hogy aki nem járt abban az épületben, szinte sose hámozza ki magának a jelenetet.
Látnunk kell azt is, hogy Esze Dóra megpróbálja két módon is a szélesebb befogadóréteg felé közelíteni a szövegeket. Egyrészt a ma divatos (?) női irodalom témáit és stílusszintjeit használja, másrészt a szöveg megformálásába olyan posztmodern szövegszerkesztési eljárásokat épít, amelyek népszerű szerzőink nagyepikai alkotásaiból, regényeiből lehetnek ismerősek az olvasónak. Vendégszövegek, idézetek, rájátszások, átiratok, intertextuális újramondás keverednek a XXI. századra jellemző szövegtípusokkal, sms-sel, chateléssel, a különféle arckifejezéseket utánzó számítógépes hangulatjelekkel. Vibráló, szaggatott szövegek, mozaikok, életcserepek, de nem tudom, hogy ennek a tobzódásnak mi a hozadéka, ugyanis nem áll össze egésszé a kép. A szövegszervezési módok teljes repertoárját felmutató alkotástechnikától lesz eladhatóbb, naprakészebb, divatosabb a mű? Aligha. A sűrűn kavargó posztmodern bravúrok inkább elriasztják az olvasót attól a finom, csak jelzésszerűen felmutatott nosztalgikus hangulattól, amely minden újítás mögött mégis alapvetően határozza meg a szövegekben felépülő világot. Mert a könyv végül is a megszólaló narrátornak, tulajdonképpen a szerzőnek a fiatalságáról szól, s leginkább arról, hogy erre az időszakra, az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére nosztalgikusan tud visszatekinteni a negyvenes éveihez közeledő írónemzedék. Immár ugyanis látszik, mi lett az első szemérmes csókokból – szexuális orgiák –, az alkohollal való ismerkedéstől pedig a drogok nehéz rabságáig vezetett az út. Mindezek a fordulók benne vannak ezekben az elbeszélésekben, csak sajnos túlzottan akarva, megcsinálva, mesterkélten.
Ezt azért sajnálom, mert Esze Dórát érzékeny alkotónak tartom, aki korábbi regényeiben (például a Bodzagőzben) megmutatta, jó érzékkel tudja észrevenni az emberi jellem azon apró megnyilvánulásait, a hangulatok azon finom változásait, amelyek mindannyiunk számára fontosak az életben, s amelyek nemzedékről nemzedékre ismétlődnek – olykor átlátszóvá, olykor zűrzavarossá téve életünket.
(Esze Dóra: Kurt Cobain kardigánja, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. Ára: 1900 forint)
Szalay Bobrovniczky Kristóf
Szalay-Bobrovniczky Kristóf történelmi találkozón vett részt
