Kis haza

Felhívott telefonon az ország sorsát magas hőfokon szívén viselő nagyon kedves barátom, s miután kipanaszkodta magát, hogy ebben a dögmelegben két hétig kénytelen volt mosni, főzni, takarítani, s annyira elfáradt, hogy már egy tízkilós dinnyét sem tud egyszerre megenni, rátért közéleti mondandójára. A felesége ugyanis látogatóban járt a testvérénél Angliában, s mosolyogva, szemében életigenléssel tért haza, ám három nap után oszladozott a varázs, az aszszony egyre kibírhatatlanabb lett, gyakran emelte fel a hangját, kezdett mindenben hibát keresni és találni, aztán harmadnapra újra megjelentek a karikák a szeme alatt. Egyre kevesebbet beszélt angliai élményeiről, nem ecsetelte tovább, milyen kellemes érzés ápolt, udvarias, jókedvű emberek között sétálni az utcán, utazni a metrón, tiszta boltokban vásárolni, beülni egy olcsó kis étterembe, ahol az ízlés az úr, vagy levegőzni a parkban, ahol nem szemétkupac mérgezi a bokrok alját.
Na persze, mondom, könnyű legyalázni ezt a kis hazát, hiszen mindig lehet találni olyan szempontot, ahol alulmarad, s példának a reneszánsz templomok számát hoztam fel. Persze csak kötekszem, de az én drága barátom komolyan veszi. Szuszogás hallatszik a telefonból, keresi a szavakat. Senki nem gyalázza, mondja kisvártatva. Felemeli a hangját: És egyébként is, megmondjam, hol az a kis haza? Sehol nincs, mert kihúzták a lábunk alól, akár egy összesározott rongyszőnyeget. De inkább hadd legyek költői: kis haza felszáradt, mint vízfolt a térképen. Ha maradt még kis haza, az itt bent lakik (hallom, amint megdöngeti hordószerű mellkasát), ki-ki őrizgeti magának, és ha eljön az ideje, előveszi. Akkor kis hazát majd újra összerakjuk ezekből a lelki cserepekből. Á, mondom, unalmas a folytonos siránkozás, tiborci panaszáradat, mi a magyar ember sajátja, új szelek fújnak, egyszerűen mérlegre kell tenni: jobb nekünk most, mint például húsz éve, vagy sem? Nem kell mindjárt azzal jönni, hogy az angoloknak jó az illatuk. Ez rosszulesik neki, nyilván úgy érzi, a feleségén rövid ideig tapasztalt pozitív tünetek jelentőségét próbálom kisebbíteni. Hogy jobb-e? – kérdi némi indulattal. – Alattomos kérdés, komám! Mert ha oda akarsz kilyukadni, hogy büntetlenül szidhatod a rendszert, és minden sarkon lehet banánt kapni, akkor a saját hülyeséged foglya vagy, mert nem ez a mérce! – Na, gondoltam, most ráteszek egy lapáttal, mert nincs kedvem a drága barátommal hosszas politikai eszmecserébe bocsátkozni, és imigyen szóltam.
– Tudod, pajtás, addig volt jó, amíg csak háromévenként lehetett megnézni a vasfüggöny másik oldalán kolbászból épített kerítést (ott túl a rácson… trallala!), mert addig legalább egyenletes szinten maradt az ember hangulata, vagyis a nap huszonnégy órájában nyomott volt, ráadásul a Playboyt is elvették a határon, ezen évekig lehetett bosszankodni, de csak ezen, mert a hétköznapok esemény nélkül, nyugodt mederben csordogáltak. Most meg a nagy fene szabadság kezdi igényessé tenni az embereket. Vérszemet kaptak! Kényeskednek, nyavalyognak, Londonban így, Párizsban amúgy. Az utazás lehetősége tette tönkre a társadalmat! Emlékezz vissza, annak idején abból a néhány dollárból még egy dobozos sörre se telt!
Hosszú csend a telefonban, majd erősödő szuszogás, ideges krákogás. Ezt komolyan mondod? De mennyire! Akkor politikai analfabéta vagy, esetleg félnótás kriptokomcsi kolbásztöltelék! Oké, végre valaki a szemembe meri mondani! Megint csend. Akarod hallani az elméletemet? Dehogy akarom. Na, akkor nagyon figyelj, rövid leszek!
Szándékosan gyalulják le, rabolják szét az országot. Közönséges kampányfogásról van szó. Na, mondom, akkor megnyugodtam, mert mégse én vagyok hülye. Ember, nem érted a lényeget! – süvíti a telefonba. Így keltenek nosztalgiát a Kádár-rendszer iránt! Szavazók tömegeit állítják a baloldal mellé, azokat, akik a mostani romlás közepette visszasírják a kisebbik rosszat, vagyis a múltat! Minden olcsó nyaralás, last minute a malmukra hajtja a vizet!
Azt akarod mondani, ne utazzon a magyar sehova? Azt bizony! Ráérünk világot látni jövőre, a választások után. A magam részéről addig demokratikusan lezárnám a határokat.