Visegrád nem engedi a fellegvár alját

Ezeréves fennállását ünnepelte a hét végén Magyarország egyik legkisebb lélekszámú városa, amely e címet 2002-ben kapta vissza. Visegrádon ugyan alig ezerhétszázan élnek, de évente közel kétszázszor ennyi látogató kíváncsi a Dunakanyar idegenforgalmi központjának számító településre. A több százezres turistaáradat ellenére a helyiek nem érzik úgy, hogy középkori skanzenben laknak – élénk civil és kulturális élettel teszik hangulatossá hétköznapjaikat: az idei millenniumra például száznál is több programot szerveztek.

Ezer év. Millenniumi ünnepségen avatták fel Vígh Tamás Kossuth-díjas visegrádi szobrászművész Életfa című alkotását, mellyel a város lakói az elmúlt ezer év előtt tisztelegnek. A hátuk mögött hagyott évszázadokról papírjuk is van: IV. Béla király Pál veszprémi püspök kérésére 1257. november 20-án megerősíti I. (Szent) István király által a veszprémi püspökségnek adott birtokokról szóló 1009. évi oklevelét. Eszerint az eredetiben ez állt, a kor szokása szerint latinul: „Tudatjuk ezért Isten szent egyházának, valamint a mi valamennyi, tudniillik mostani és jövendő hívével, hogy lelkünk üdvéért négy várost, név szerint Veszprém várost, ahol a püspökség székhelye épült, Fehérvár várost, Kolon és Visegrád városokat minden egyházukkal, kápolnájukkal és címeikkel, nemkülönben összes határaikkal és területükkel Szent Mihály veszprémi egyházának rendeljük alá. (…) Kelt Sólyban Szent István első vértanú kápolnájánál az Úr megtestesülésétől számított 1009. esztendőben.”

Ülök Mezei Anna nyugalmazott iskolaigazgatóval és Gróf Péter régésszel, a visegrádi Mátyás Király Múzeum munkatársával az egyik hangulatos étteremben, és ömlik belőlük a szó. Jó itt élni, mondják már sokadszorra, de engem nem hagy nyugton a kérdés: ha annyira jó, miért van az, hogy lassan több éve lesz a városnak, mint lakója. Mert nincs hely betelepedni, mondják, a város nem tud hova terjeszkedni. Egyik oldalról a Duna, a másik oldalról a hegy képez természetes akadályt, és a helyi önkormányzat – nagyon helyesen – nem engedi beépíteni a fellegvár alatti domboldalt. Ugyanakkor az is igaz, hogy tavaly csaknem háromszor annyi embert temettek, mint ahányat kereszteltek – az viszont jó hír, hogy sokkal több gyerek született, mint két évvel korábban. Az iskola jól működik, többek között annak köszönhetően, hogy két környező település, Kisoroszi és Dömös gyerekei is ide járnak, de az nagy bánata a szülőknek, hogy középiskola már nincs a kisvárosban.
A turizmus a fő megélhetés: ha a tervezett újabb két szálloda is megépül a hat létező mellé, akkor több vendégágy lesz a településen, mint ahány lakos. Az idelátogatók zöme azonban egynapos turista: felmegy a várba, szétnéz a városban és környékén, aztán este hazautazik. Hétvégeken csordultig telik a település, az autóbuszok és a mindenhova leparkoló autók sokakat zavarnak. Hét közben azonban hamisítatlan kisvárosi a hangulat: az utcán járók hangosan odaköszönnek egymásnak, és mindig van idő megállni és kicserélni a híreket. A legnagyobb munkáltató – mint sok kistelepülésen – az önkormányzat, ám itt van egy komoly vetélytársa: a Mátyás Király Múzeum. Azok a fiatalok, akik pénzt akarnak keresni, elmennek Budapestre.
Itt is változik a világ: már csak a legidősebbek közül, alig páran beszélnek svábul, és a népszokások is főképp az iskola és az óvoda lelkes pedagógusainak köszönhetően maradtak életben, nem a belülről jövő igény miatt. Legutóbb a sajbázást keltették életre. A sajba botra fűzött, lángoló, parázsló fakorong, amelyet korábban Szent Iván éjjelén a hegyről görgettek le a fiúk, miközben az általuk kiválasztott leány nevét kiabálták. A lányok a völgyben várták a tüzes korongokat, és mialatt a patakban eloltották, számolták, ki hányat kapott. Az 1950-es években még élt a szokás – az újjáélesztés után az időpont átkerült a húsvét előtti hétvégére, a helyszíne pedig a Duna-partra.
Egy másik igény viszont megmaradt. Visegrád ugyanis a XIX. század végétől nyaralóhellyé kezdett válni, és egyre több budapesti értelmiségi választotta nyári lakóhelyéül. Közülük sokan végleg itt maradtak, felpezsdítve a település kulturális életét. A diplomások aránya ma is jóval magasabb, mint az ország többi kétezer lélekszám alatti településén. A rendszerváltás után civil szervezetek tucatjait alapították, egymást érik a rendezvények, és mindegyik iránt jelentős az érdeklődés. A nagyszámú turistát vonzó nemzetközi palotajátékok idén szintén jubilált, hiszen huszonötödször rendezték meg. Közép-Európa legnagyobb hagyományőrző lovagi tornájára a következő szöveggel hívták meg az embereket: „Fényes ünnepség veszi kezdetét a visegrádi királyi palotában. Úgy, mint 1335-ben, a magyarok királya, Károly vendégül látja a csehek királyát és ennek fiát, a morva őrgrófot, a lengyelek királyát, bajvívó vitézeiket és díszes kíséretüket. Érkezik még számtalan nemes Magyarországból és más országokból, hogy tanúi lehessenek a királyok találkozójának és a lovagi tornának. Mint azt a heroldok már jó előre kihirdették, a tornán a legnemesebb, legvitézebb bajvívók vesznek részt, melyre a magyarok vitéz és bölcs királya, Károly és gyönyörű városa, Visegrád szeretettel vár minden érdeklődőt.” A nagyszabású programok mellett számtalan kisebb, elsősorban a helyi lakosságot megcélzó rendezvényt szerveznek: a millennium tiszteletére idén egész pontosan százkettőt. Van köztük komoly- és könnyűzenei koncertsorozat, színházi előadás és irodalmi est, családi és gyermekprogramok, konferenciák és történeti kiállítások, valamint a visegrádi művészek műveit bemutató kiállítássorozat is. Kiadványok sora jelent meg a város ezer évéről és értékeiről, de a legérdekesebb könyv egy nagyméretű, faborítójú különlegesség, melynek merített papírlapjain az idén január 1-jén a városban élő összes lakos neve, aláírása és fotója található.
Az elmúlt ezer esztendőt lehetetlen egy bekezdésben összefoglalni, de a város honlapján találtunk egy ígéretes, ám túlzottan is barokkos próbálkozást. „Benne foglaltatik az ezeréves Visegrád gondolatába a neolit kor emberének Lepencén talált agyag istenszobrától a császárokat imitáló római szoborfejekig, a főesperesi templom töredékességében is egyetemes esztétikai értéket hordozó emberarcos freskótöredékeitől a Szent András-monostor honfoglalás kori motívumkincsre emlékeztetető díszítéssel ellátott művészi faragványaitól Anjou királyaink korának mindennapjait megörökítő, figurális díszű csempékből felépített, könnyedségükben is katedrálisként magasodó cserépkályha-alkotásaitól Zsigmond európai hírű palotájának monumentális kútjain, Mátyás korának átszellemült arcú puttószobrain keresztül a vörös márványba álmodott Visegrádi Madonnáig, a 18. században betelepülő német ajkú lakosság mélyen megélt vallásosságának művészi tárgyaitól: medalionoktól, kegyérméktől, megsárgult, gót betűs imakönyveitől, a visegrádi temető neogót német feliratos sírköveitől a 19. században újra felfedezett, Visegrádot a dicső régmúlt jelképeként ábrázoló festményekig minden, ami örök és emberi. Része az ezeréves Visegrádnak Kisfaludy, Petőfi, Arany János és Áprily ránk vonatkozó minden sora, és meghatározó része a ma itt alkotó művészek munkássága. Büszkén mondhatjuk, hogy részei, örökösei, folytatói vagyunk múltunknak, az ezeréves Visegrádnak.”