A dolgok állása

Olvasom, hogy azt írja a The Wall Street Journal című amerikai üzleti napilap (amire mindig érdemes odafigyelni), hogy az elektronikus levelezésnek bealkonyult. Konyec, ende, kész, kilőttük a tárat, épp hogy belerázódtunk egy évtized alatt, máris fuccs a felhőtlen e-mailezésnek, különben korszerűtlenek leszünk, mint egy teve. Az elszabadult idő újabb pofozkodásra készül. Pedig már az elektronyicski postával is van baj elég. Hagyományos levelet, tollal szép papírra, majd borítékba téve, felbélyegezve ír-e még valaki ebben a világban? Vannak-e még Tatjánák, ablakmélyedésben ülve? Kezdődik-e még úgy egy levél, hogy Kedves Irén, a hosszú hallgatásért, elmaradt leveleimért már megbocsáss? Vagy csak úgy, remélem jól vagytok? Már posta sincs, a mozgó postást se nagyon érdemes várni viharos délutánon, mert csak csekkeket, felszólításokat hoz és persze levélszemetet. Ezt a szót sem ismertük még húsz éve, a levél nem szemét volt, összegereblyéztük vagy izgatottan felbontottuk. Ma hosszú percek mennek el naponta azzal, hogy a válogatott elmebetegek által kéretlenül küldött szellemi toprongyot törölgetjük. Az e-mail korszaknak mindjárt vége, úgy hogy közben a fejlesztők vagy az egyébként minden bokorban ott leselkedő hatóságok képtelenek voltak megszabadítani a felhasználókat az idegbajtól. Ha valami velünk élő megszűnik, az többnyire sajnálatos, a végén még így járunk az e-maillel is. Video killed the radiostar, aztán a VHS is ment a miszóba, most meg már a DVD döglődik itt nekünk. Minden pörög, főként a kommunikáció, de egyszer mindennek vége szakad, na ott lakik a nulla. Az elektronikus levelezés, amely alig egy évtizede átírta az emberek közötti kapcsolattartás rendszerét, most háttérbe szorul, helyét átveszik a Twitterhez, Facebookhoz hasonló szolgáltatások és egyéb olyan online felületek, amelyek most még a legbrutálisabb rémálmainkban sem jelennek meg, de már nyilván tesztelik őket. A nagyi már végzetesen lemaradt, most jönnek majd az ötvenesek, sőt a negyvenesek, akik megelégedtek azzal, hogy egy közösségi portálra feliratkoztak, és összeszedték a még életben lévő hajdani iskolatársaikat, de az már baromira nem érdekli őket, hogy újabb és újabb oldalakra dobják fel a múltjukat és az abszolút jelenidejüket, lehetőleg gazdagon illusztrálva. Na jó, de akkor kiknek szól mindez, kik kommunikálnak majd ekképp, lehetőleg minél gyorsabban, mert az fontos? Kilencéves, már három éve menstruáló lányok osztják a pedofilokat, ha egy mód van rá menetközben? Csinos kis jövő, Orwell túl óvatos volt. És a jövő ráadásul már itt is van, a szabadság szép ígéretével. Már amennyiben az a szabadság, hogy az emberek egyre több időt töltenek a végtelenül felesleges üzenetek írásával és olvasásával, miközben valahol a fejük felett csendben eldőlnek a dolgok. A Popol Vuh, a maja-kicse indiánok szent könyve írja: olyanok voltak, mint az emberek, beszéltek mint az emberek, és benépesítették a föld színét. Nem emlékeztek már az Ég Szívére, és ezért elbuktak. A maja naptárnak mindjárt vége.