Basszus, Bona, groove

A basszusgitár műfajának abszolút etalonja, Richard Bona ma este fél nyolctól a Millenárison mutatja be legújabb szólólemeze anyagát – hirdeti városszerte megannyi plakát, s aki a hírt látva nem szaladt azonnal jegyért, meglehet, lecsússza az őszi szezon legígéretesebb koncertjét.
Bonát látni, élőben hallani minden túlzás nélkül életre szóló zenei élmény. Az utóbbi időben már nálunk is annyira népszerű, hogy lassan eleve duplázva kell megszervezni budapesti fellépéseit. Egy alázatos, megronthatatlanul infantilis kameruni dzsesszzenész, akit nem (csak) a kimagasló technikai tudás tett világsztárrá. Sokkal inkább az emberség, az a belőle áradó életigenlés, amihez jólesik közelebb húzódni. Ízig-vérig zene, úgy dől belőle, mintha akkordokkal hasbeszélne szüntelen. A hangja a kezét követi, a kezét a szíve vezérli, s így az összhatás valami csak rá jellemző zsigeri zenebona, amire az egyszerűség kedvéért illik csak ráfogni: dzsessz. Saját bevallása szerint tizennégy éves koráig egyáltalán nem érdekelte a gitár, balofont barkácsolt legfeljebb, vagy édesanyját kísérte a templomi kórusban orgonán, mígnem egy nap meg nem hallotta Jaco Pastorius egyik lemezén a Portrait of Tracyt. A Bona-legendárium szerint itt dőlt el minden. Elhatározta ugyanis, hogy egy nap ennél az embernél jobban fog játszani. Bona története – így, az életmű talán felénél sem járva – már most igazi mese. Az életéről forgatott film (African Tale) szerint huszonkét évesen, hóna alatt hangszerével, egy szál rongyos pólóban és tucatnyi zenésznek elég ambícióval érkezett egy kameruni kis faluból Párizsba. A „véletleneknek” köszönhetően az utcáról küzdötte fel magát az élvonalba; néhány hónap múlva már Salif Keitának és Didier Lockwoodnak „diktálta az ütemet”, ma pedig – alig túl a negyvenen és a hatodik szólólemezen – a New York-i Egyetem professzoraként amerikai zenészeket tanít. Eddig megjelent lemezein, különösen a 2005-ös Tikin a kameruni gyökerű afrikai zene, a kubai és brazil ritmusok, a funk és a dzsessz olyan egyedülálló ötvözetét nyújtja, mint amilyenre legfeljebb Joe Zawinul volt képes a rockkal kísérletező fúziós dzsesszben. Semmivel nem keverhető össze. Azt pedig, hogy vajon az új (The Ten Shades of Blues, 2009) milyen, itt az alkalom, lehet élőben kóstolgatni.