Búcsúlevél

Másfél év alatt huszonnégy dolgozó önkezével vetett véget életének az alig több, mint százezres munkaközösségből. Vajon milyen „fertőzés” érte el a France Télécomot, ahol ennyire elterjedt az öngyilkosságok száma? A válasz összetett: privatizáció, globalizáció, versenyszellem, profithajszolás, munkaerő-áthelyezés és -leépítés – mindez kapitalista kegyetlenséggel.

Kármentők
Nehogy azt higgyük, hogy ha kitör egy válság, azt a kormány vagy esetleg egy vállalatvezetés oldja meg! Dehogy foglalkoznak ők olyan megoldások kiagyalásával, amelyekkel a legkisebbre szorítható a kár, erre ott vannak a válságkezelők. Nagyjaink csak felveszik a telefont, és máris hívják a szakembereket, a válsággyógyítókat. Ők megjelennek kisebb vagy nagyobb csapattal, és kezdik kidolgozni a válaszokat az eddig rosszul megválaszolt kérdésekre. De még ezelőtt az illetékes vezető mond és tesz sok mindent, amellyel csak növeli a gondokat.
Először pontosan azonosítani kell a válságot, hogy milyen eredetű. Lehet politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, környezetvédelmi és még ki tudja, hányfajta. Tisztázni kell, milyen mélységű, kiket érint, kikre terjedhet ki. A válság kirobbanásához az is hozzájárul, hogy nem fedezik fel idejében a jeleit. Az első szakaszban általában megpróbálják le is tagadni. A másik módszer a hallgatás stratégiája: a vezető nem szól semmit sem, mígnem akkora lesz a baj, hogy csak a vak nem veszi észre. Az illetékes egyszer megszólal, ám nemhogy csökkentené a bajt, megértetné a válság mibenlétét, hanem zavaros megnyilatkozásaival inkább növeli a zűrzavart. Ezt nevezik „rosszul végrehajtott kommunikációnak”. Végül pedig a probléma megoldására hozott elégtelen intézkedések sorozata következik. A pániküzemmód bekapcsolt, az „eszköz” elszabadult. A francia lapokban megszólaló válságmenedzserek szerint a France Télécom esetében szinte a teljes hibaskálát kimerítették. A francia távközlési óriás vezetősége vagy nem alkalmazott képzett kármentőket, vagy kontárokra bízta a feladatot. Mintha mifelénk is hasonló hozzáértéssel kezelnék a válságot.

Régebben Franciaországban majd mindenkinek volt „telefonos” ismerőse: vagy a családból dolgozott valaki az állami cégnél, vagy valakinek az ismerőse. Szóval ha kellett, volt kapcsolat. Jó állásnak számított a „telefonosság”. Nem valami megerőltető munka, ráadásul a technológiai fejlődés bűvköre vonta be a szakmát. A fizetés is elfogadható volt, és járt mellé az állami közalkalmazottak számtalan kedvezménye.
Aztán eljött 1998, az Európai Unió által meghatározott év, amely után meg kellett nyitni a zárt távközlési piacot is. A tőzsdére vitt DGT-ből ekkor született meg a France Télécom. A régi, monopolhelyzetben lévő állami cégnek új versenytársakkal kellett szembenéznie. Ez éreztette hatását a dolgozók körében is: a korábban az állami munkatempóhoz szokott alkalmazottaknak fokozatosan fel kellett venniük a versenyszektor sebességét. Sokan képtelenek voltak erre. Tizenkét év alatt szinte az egész munka megváltozott: ma már sokkal kevesebb technikusra van szükség, mint korábban, ellenben számítógépes szakemberre annál nagyobb az igény. Megjelent és kiteljesedett az internet, a mobiltelefon, és itt van az optikai kábelen történő számtalan távközlési lehetőség. Ma főként az ügyfélszolgálatokon, a kereskedelmi kirendeltségeken, a telefonos ügyintéző központokban van szükség munkaerőre. Hajdanán a dolgozói létszám majdnem elérte a 200 ezer főt, ma csak 102 ezer.
Tehát miközben „emberileg” át kell alakítani, fel kell frissíteni a vállalatot, „kint az utcán” zajlik a technológiai forradalom. A képlet egyszerű: ki kell rúgni az alkalmazkodásra képtelen munkatársakat, helyettük nyitott és tanulásra képes fiatalokat kell felvenni. Hát, ha ilyen egyszerűen menne! Franciaországban, ahol jó ideig háborítatlanul éltek a nagy állami vállalatok, nem ilyen pofonegyszerű a megoldás. Jelenleg is az állam a France Télécom főrészvényese, 27 százalékot birtokol a cégben.
A kilencvenes évek második felében született megállapodás értelmében a privatizáció után senkit sem küldenek el a cégtől. Abban az időben ez tűnt a legemberibb lépésnek: megvárják, hogy nyugdíjba lépéssel, állásváltoztatással csökkenjen a létszám a megfelelő szintre, fokozatosan töltik fel az állományt új munkaerővel. Addig továbbképzéssel, áthelyezéssel pótolja a munkaerőt a vállalat, magyarán azokkal dolgozik, akik az alkalmazottai. A megállapodáskor egyetlen fél sem látta az ebben rejlő veszélyeket.
Lényegesen egyszerűbb megoldást választottak a nagy európai versenytársak: a British Telecom tömegével bocsátotta el munkavállalóit a cég átalakításakor. A német testvércégnél olyan rendszert alakítottak ki, amely csak az új belépőkre volt érvényes, ezzel biztatták távozásra a régieket. A spanyol Telefónica is gond nélkül megvált régi technikusaitól, hogy fiatalokkal pótolja őket.
A France Télécom a nagy mamutcégházasságok korában előbb a Deutsche Telekommal lépett frigyre, majd a brit Orange-zsal erősítette meg kapcsolatát. Az utóbbi három esztendőben hihetetlenül felgyorsult az áthelyezések száma a France Télécomnál, gyakorlatilag három alkalmazott közül egyet érintett. Aki nem kért a felajánlott helyből, idő előtti nyugdíjba vonulhatott. Huszonkétezer volt a számuk az utóbbi három évben. Nemcsak egyik városból a másikba történtek áthelyezések, hanem az adott egységen belül is, gyakorlatilag így hajtották végre a „lefokozásokat”. A France Télécom állandó átszervezési lázban ég. Az utóbbi hetek, hónapok öngyilkosságait nagy többségükben pont azok az ötven év körüli alkalmazottak követték el, akiknek munkáját ilyen módszerekkel minősítették le. Ők legalább húsz-harminc esztendeje voltak a cég munkatársai.
Bár az alkalmazottak többsége elfogadta, hogy szükségszerűek a változások, sokan igen nehezen élik meg őket. Bizonyára nagy feszültségben, állandó nyomás alatt kénytelenek dolgozni, hiszen bármelyik pillanatban áthelyezhetik őket. Lehet, hogy ez Amerikában megszokott dolog, de láthatjuk, hogy nemcsak hazánkban, hanem Franciaországban is gondot okoz a munkaerő mobilitása. Különösen, ha az illető megállapodott: otthona, családja, barátai, ismerősei kötik az adott helyhez.
A France Télécom mintegy húszezer fős menedzsmentje is felébredt, rájött, hogy ez így nem mehet tovább. Előbb azzal próbálták menteni a menthetetlent, hogy a munkaképes lakosság soraiban elkövetett öngyilkosságok számát összevetették az ő eseteik számával. Végeredményképpen nem is olyan vészes az eltérés; az öngyilkosság egyéni, magánakció, amely számos más elemre is visszavezethető, mint a munkahelyi légkör – vélték sokáig a vezetők. Csakhogy ez utóbbi megközelítésnek ellentmondanak az utóbbi tragikus esetekben előkerült búcsúlevelek. Az áldozatok egyértelműen a munkahelyen uralkodó körülményeket teszik felelőssé halálukért.
De hát semmi rendkívüli nincs az öngyilkosságok számában – érveltek a cégvezetők –, ugyanis kilenc évvel ezelőtt 28, rá két évre pedig 29 volt a France Télécomnál az egy esztendő alatt az életüket önkezűleg eldobók száma. Ha megvizsgáljuk a vállalat több évtizedes működését az öngyilkosok arányának a szempontjából, akkor tízezer alkalmazottra 2,49 jut. Ám az országos átlag ennél jóval alacsonyabb, 1,6 körül mozog – írta a Le Figaro francia napilap.
Az állam is úgy érezte, hogy rendkívüli intézkedéseket kell hoznia a cégnél. A munkaügyi miniszterrel folytatott egyeztetés után Didier Lombard, a France Télécom elnök-vezérigazgatója bejelentette, hogy felfüggeszti az áthelyezéseket, amit előbb e hónap végéig terveztek, majd – mint később közölte – az év végéig nem hajtanak végre munkaerő-áthelyezést. Száz orvost, pszichológust alkalmaznak, akikhez a cég alkalmazottai tanácsért fordulhatnak, ha válsághelyzetbe kerülnek.
Hétfőn derült ki, hogy leváltják megbízatásából a France Télécom második emberét, Louis-Pierre Wenest. Az ő feladata volt az amerikai típusú átszervezés végrehajtása, a vállalat korszerűsítése, amelynek vaskézzel érvényt is szerzett, nem véletlenül ragadt rá a cégen belül a „költséggyilkos” és a „mészáros” gúnynév. „Vagy engedelmeskednek, vagy önként lemondanak állásukról” – ez volt Wenes álláspontja. A France Télécomnál működő szakszervezetek megelégedéssel fogadták leváltását, amelyet az első – bár sokak szerint csak jelképes – lépésnek tekintenek.
Utódja az a Stéphane Richard, aki két évig dolgozott a jelenlegi gazdasági miniszter, Christine Lagarde kabinetfőnökeként, egyébként az államfő, Sarkozy is közelről ismeri. Didier Lombard vezérigazgató helyébe jó egy év múlva esedékes lemondásakor a kormány őt szánja utódnak, de kicsit előre kellett hozni belépését a francia nagyvállalat vezetőségébe. Egyébként Richard nem távközlési szakember – ellentétben Lombard-ral, aki több mint negyven éve a cég alkalmazottja –, de nagyon jól szót tud érteni a szakszervezetekkel, amelyek keddre figyelmeztető sztrájkot szerveztek a France Télécomnál.
Szándéka szerint a vezetőség kitart a vállalatátalakítás menetrendje mellett, igaz, sokkal visszafogottabb formában. Most – ebben a három hónapos szünetben – nem lenne-e jobb azon gondolkozni, hogy milyen európai megoldásokkal tudnák elérni az amerikai távközlési vállalatok hatékonyságát? A világnak ugyanis efelé kellene mennie, legalábbis a francia államfő, Nicolas Sarkozy szerint.