Egy sikeres és úttörő ország történetei

Ha már ez a nagy történelmi kísérlet nekünk így sikerült, legalább próbáljunk magyarázatot találni rá, hol toltuk el. Azt ugyanis elég rossz hallani önmagában, hogy az adósság maradt, a nemzeti vagyon meg eltűnt. Ezért normális országban felelőst szokás keresni, nálunk viszont felelősök helyett csak egyre nagyobb hatókörű, egyre erősebb összeesküvés-elméletek vannak arról, hogyan, kik és miért akarnak minket kipucolni a Kárpát-medencéből. Tehát igen jó ötlet, ha elindít a közrádió egy sorozatot azzal a címmel, hogy „Tetszettek volna…” (Antall József azért nem csak ezt a mondást örökíti az utókorra.) És fontos, hogy a műsort jó időpontra tették, éppen a Vasárnapi újság utánra, ami a politika és közélet iránt érdeklődők ideje. Heti fél óra, a műsor váltott szerkesztőkkel fut, ki-ki a maga látóköre szerint dolgozhat.
Vegyük most elő Molnár Pál látókörét, és nézzük, hogy kérdez ő Szabó Tamástól. E névre már nem sokan emlékeznek, Szabó 2004-ben eltűnt a közéletből, azóta a hírek szerint menő vállalkozó, módos ember. 1992. január 23-tól a Horn-kormány megalakulásáig ő volt Magyarországon a privatizáció felügyeletével megbízott tárca nélküli miniszter. Molnár tehát, aki nem kíméletes ember, nekiveselkedik Szabónak, hogy megbeszéljék, miért éppen azt és miért éppen úgy adták el. Szabó azt mondja, hogy a szovjet rendszerű ipar fenntartására összesen 20 milliárd dollárt költött a magyar állam, a harmincas– negyvenes évek világszínvonalú mezőgazdasági ipara romokban volt, a piaci partner, a keleti blokk nem fizetett, a privatizáció tehát gazdasági szükségszerűség. A vagyon pedig, amit mi a piacra dobunk, rossz minőségű. Az egykori miniszter szerint sikerült mederbe terelni a spontán privatizációt, és a gyorsasággal sikeres és úttörő ország lettünk. Szabó azt mondja, hogy az Antall-kormány csak a stratégiailag nem fontos ágazatokat adta el (mondjuk el, hogy közöttük a komplett magyar élelmiszerfeldolgozó-ipart), az energiaszektort már Hornék privatizálták, az már nem az MDF-kormány sara. Arra a kérdésre pedig, hogy miért tettek kommunista kádereket a fontos posztokra, azt felelte, megfogadták Csurka mondását, hogy nincs Magyarországnak még egy deportálható apparátusa, a meglévőt nem elbocsátani, hanem ellenőrizni kell.
Mostanáig nem tudjuk, hogy ez az ellenőrzés miként sikerült. Hogy ki kinek a kezét nem nézte, vagy nézte. Molnár, aki jól kérdező újságíró, futni hagyta Szabó Tamást. Lehet, hogy már az elévülés jegyében. Hiszen mindez oly régen, tizenhat-húsz éve történt, és tényleg több körülötte a forgalomban lévő legenda, mint a valós ismeret. És valós ismeret aligha lesz addig, amíg azok az emberek beszélnek róla, akik maguk is részesei voltak. Nekik ugyanis bizonyítványuk van, amit magyarázni kell. Nekünk meg itt van mindennek a leve. Isszuk, és közben számolgatunk, hogy ebből a léből kinek mennyit köszönhetünk.
(„Tetszettek volna…”, MR1-Kossuth rádió.)