Elvonási tünetek

A megváltozott munkaképességű embereket minimálbéren foglalkoztató állami cégek vezetőinek millió feletti fizetés jár. Aki pedig ma Magyarországon rokkant, és dolgozni akar, hasznos, ha szellemi fogyatékos is: a munkakínálat ugyanis papírhajtogatás, ragasztás, vágás, csomagolás, gombválogatás számára. Negyvenöt milliárd forintba kerül évente negyvenezer ember munkahelyének fenntartása. Vagy mégsem?

Zárt világ
Egy esztendeje él a négy fal közé zárva a 41 esztendős Szauter Antal. Nyolc hónapos korában egy félrekezelt középfülgyulladás következtében megbénult a fél oldala. Mivel siket, nem tanult meg beszélni, a jelbeszédet viszont az édesanyja nem érti. Szellemileg ép, a kezét tökéletesen használja. Édesanyja négy éve egyedül gondoskodik róla. Antal nyolc általánost végzett a váci siketek intézetében, majd hazakerült, és tizennyolc éves korában dolgozni kezdett az újpesti szociális foglalkoztatóban, ahol huszonöt évet töltött el. 1990-ben százszázalékos rokkantnyugdíjas lett, havi járandósága 62 500 forint, ebből és édesanyja hatvanezer forintos nyugdíjából élnek. Amíg dolgozott, ehhez hozzá tudott keresni 25–30 ezer forintot. Könnyű fizikai ülőmunkát, elsősorban csomagolást végzett, előbb hét, végül már csak négy órában.
„Tavaly októberben a tudtomra adta, hogy nem hajlandó tovább eljárni a munkahelyére – mondja Antal édesanyja. – Nem hiszem, hogy történt vele valami kellemetlenség, mert szerették, hiszen kedves fiú. Egyszerűen megunta az értelmetlen időtöltést, a végén ugyanis már nem volt semmi munka. A többiek kimentek dohányozni, beszélgetni, ő meg ott ült a székében négy órán át – reggel hattól délelőtt tízig –, és nem csinált semmit. Mióta itthon van, ki sem mozdult a lakásból. Csak eszik, alszik, tévézik. Semmi esélye nincs, hogy visszakerüljön a munkába. Kérdezem a szociális foglalkoztatóban, de most is azt hallom, hogy nincs mit csinálniuk az ott dolgozó sérülteknek. Oda biztosan nem is menne viszsza. Pedig nagyon jó lenne, ha emberek közé kerülne.”
Amíg Antal dolgozott, édesanyja naponta elkísérte. Mint mondja, a felneveléséhez soha semmilyen segítséget nem kapott a társadalomtól, és most sem tudja, mi lesz a fiával, ha ő már nem lesz. „Hatvankét éves vagyok, volt már három infarktusom. Amíg élek, etetem, utána passz” – mondja elkeseredetten.

Milliárdokat költenek az egészségesekre, az Út a munkához programra, a betegektől pedig elvesznek – háborog Derera Mihály, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége Oktatási, Továbbképző és Távmunkaintézetének igazgatója. Érdekvédőként az is a dolga, hogy háborogjon, a polgárnak pedig, hogy minden erejével védje az elesetteket, a hátrányos helyzetben élőket. Így tehát tiltakozzon a vakok és a siketek pénzének kilátásba helyezett elvonása ellen. Ezrek életét keseríti meg, ha bezár a könyvtáruk, ha nem képeznek vakvezető kutyákat.
Hazánkban körülbelül 800 ezer rokkantnyugdíjas él, akik közül 200–300 ezren tudnának munkát vállalni, egy részük természetesen csak speciális körülmények között. Az unióban 54, nálunk azonban csupán a tíz százalékuk dolgozik. Baj van tehát a rendszerrel, de bizonyosan nem az a jó megoldás, hogy kivonjuk belőle a pénzt, bár ezen az egyszerű kormányzati kríziskezelésen manapság már senki nem csodálkozik. Csak az érintettek tiltakoznak, de hangjuk nem ér el a döntéshozó fórumokig. Ám semmi kétség, továbbra is a pénzüknél maradnak a négy állami tulajdonú speciális foglalkoztató cég élén a vezetők, akik a nemrég nyilvánosságra kényszerített adatok szerint egy–másfél millió forint között keresnek.


A júliusban kirobbant sajtóbotrányt az Erfo Kft.-től menesztett egyik vezető indította el. A kirúgott kereskedelmi és marketingigazgató azt állította, a cégnél egyre több az ejtőernyős főnök, akik szép magas fizetésekért ülnek be a számukra létesített pozíciókba. Átmenetileg ott időzött munkaviszonyban Gyurcsány Ferenc volt titkára is. A tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. vizsgálatot ígért, amelynek eredményét még nem ismerjük. A most közzétett adatokból azonban a vezetői fizetésekről nemcsak az Erfónál, hanem a másik három állami tulajdonban lévő, megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégnél is kaphatunk némi képet.
A Főkefe ügyvezető igazgatója, Szili Károly személyi alapbére 1,153 millió forint, felmondási ideje a munkatörvénykönyv szerint van megállapítva (tehát nem tudjuk), végkielégítése nincs meghatározva (amennyiben megállapodnak). A gazdasági igazgatóhelyettes alapbére 1,020 millió forint, végkielégítése szintén nincs meghatározva, felmondási ideje nyolc hónap. Azonos fizetéssel és kondíciókkal alkalmazták a műszaki igazgatóhelyettest is. A cégnél a gyáregységvezetők 650 és 800 ezer forint között keresnek. A nyilvánosságra hozott adatokkal a Főkefe tekinthető a terület legbeszédesebb állami cégének. A szegedi Szefo Zrt. (kötött és hurkolt ruhák gyártója) csupán annyit tett közzé, hogy Kiss Sándor elnök-vezérigazgató megbízási díja 1,2 millió forint. A Kézmű Kft. élén álló Paulik Rudolf 1,5 millió forint havi bruttó jövedelemben részesül, prémiuma az éves alapbér 20 százaléka, felmondási ideje nyolc hónap.
Végül következzen a sajtóban is nyilvánosságot kapott Erfo: itt is csak az ügyvezető igazgató, Heringer Gábor havi juttatása ismert: bruttó 1,1 millió forint. A cég kommunikációs igazgatója, Farkas Jácint lapunkkal azt közölte, a munkatörvénykönyvben előírtak szerint tették közzé az adatokat: felső vezetőik bére nem szégyellnivaló, csak még meg kell győzni a többieket, járuljanak hozzá a nyilvánosságra hozatalhoz. Felhívta a figyelmünket arra is, hogy az Erfo 33 telephelyen 1565 dolgozót foglalkoztat, szemben például a Szefóval, amelyik csak 650-et, és ebből 500 a fogyatékkal élő.
A megváltozott munkaképességűek, rokkantak népe nem homogén tömeg, magyarázza Derera, hiszen ide sorolható a zongoraművész is, aki elveszítette az egyik ujját, és ezért kettétört a pályája, de másfajta munkára természetesen alkalmas, átképezhető. A társadalom érdeke, hogy ez meg is történjen. Ehhez általában egy–négy éves rehabilitációra van szüksége, hiszen nemcsak új szakmát kell tanulnia, hanem át kell formálnia az életét is. Ha túljut ezen az időszakon, akkor ki tud menni a védettből a nyílt munkaerőpiacra. Az állami támogatási forma évtizedekig nagyjából le is fedte ezt a rendszert. Most viszont azt tervezik, hogy jövőre a korábbinak az 54 százalékára csökkentik a speciális szociális intézmények, valamint az új munkavállalók támogatását. Továbbá: szeptember 1-jétől nem lehet felvenni új embert támogatott munkahelyre, és nem lehet létesíteni sem új támogatott munkahelyet. Az indok, hogy túl sok pénz megy ki. Végeredményben tehát az eddigi hatmilliárd helyett csupán hárommilliárdot juttatnak a szociális munkaadóknak. Mindezzel becsukják a kaput a munkahelyteremtés előtt.
– Az embernek az az érzése, hogy a költségvetés bevételi és kiadási oldalának tervezője nem ismeri egymást – mondja Derera Mihály. – A rokkantsági nyugdíj és a munkabér együtt képezi az adóalapot, a munkaadó járulékot fizet alkalmazottja után, aki dolgozik, nem kér segélyt, így mindent összevetve a munkahellyel rendelkező rokkantnyugdíjas foglalkoztatása az államnak csupán 1800 forintjába kerül. A költségvetésben szerepelő 45 milliárd ténylegesen nem több három–négy milliárdnál. A többit visszakapja az állam.
A megváltozott munkaképességűek támogatását érintő első nehezményezett kormányzati közbelépés 2005 elején történt, a változtatást az úgynevezett vakbiznisz indokolta. E biznisz lényege, hogy 2500 vak embert alkalmaztak gombválogatásra, mint bebizonyosodott, fiktív munkára. Amit egyszer szétválogattak, azt összekeverték, és egy másik társasággal ismét szétválogattatták. A kormány szigorított, emiatt több ezer ember az utcára került, a tisztességes munkaadók helyzete pedig jelentősen megnehezült. Miért kell néhány szélhámos csirkefogó miatt több tízezer embernek szenvednie, kérdezték akkor az érintettek. Ha a munkaügyi központok végezték volna a dolgukat, és ellenőrizték volna, amit kell, nem fordulhatott volna elő a visszaélés.
Egy fóti kisvállalkozó is ezen a véleményen van. Családi cége a több lábon állás érdekében 2000-ben kezdte el hét alkalmazottal a műanyag csomagolóanyagok gyártását. Két év múlva azt tapasztalták, hogy áraikkal eléjük kerültek, akik megváltozott munkaképességű emberekkel dolgoztattak. Megnézték, hogyan juthatnak be ők is e körbe. Végül 35 munkavállalóval – közöttük 32 megváltozott munkaképességűvel – 2004-ben hozták létre a családi kft.-t, ezzel jogosultak lettek az állami dotációra.
– Leszázalékolt emberekről van szó, akik napi hétórás könnyített fizikai munkát végeznek – mondja a vállalkozó. – Van közöttük cukorbeteg, infarktuson átesett, depressziós, hallássérült, egy vesével élő. Háromszor-négyszer annyi kézre van így szükség, mintha egészségeseket foglalkoztatnánk. Lassúbbak, időt kell nekik biztosítani a saját ápolásukra, például a cukorbetegnek be kell adnia az inzulint, és rendszeresen ennie is kell. Ahhoz, hogy őket alkalmazzam, akkreditációt kellett szerezni, meg kellett felelni az előírásoknak. Tizenkét engedélyre volt szükség.


Akkor, 2004-ben még mindez megérte. Az is, hogy hét helyett 35 legyen az alkalmazottak száma, mivel a megváltozott munkaképességűek után a bér és a járulék száz százalékban visszaigényelhető volt. Tehát csak az alapanyag és a rezsi terhelte a vállalkozó kasszáját. Aztán kipattant a gombválogatós botrány, fiktív munkák lepleződtek le, és az állam összevonta a szemöldökét, elkezdődtek a szigorítások. 2005-ben létszámstop lépett életbe, vagyis felvehettek új munkaerőt, de nem igényelhettek utána támogatást, magyarázza a vállalkozó. De mivel fejlesztenie kellett, bevált trükköt alkalmazott, új céget alapított. Az immár 39 dolgozóval működő fejlődő vállalkozás ismét igényelhette a teljes állami dotációt.
A helyzet 2006-tól, tehát a törvényi szigorítás évétől vált nehezebbé. Akkortól a bér és járulékai után járó támogatás százról hatvan százalékra olvadt, és pályázgatni kellett, az ugyanis személyre és nem munkahelyre járt. A rendszer 2008-ban tovább finomodott, akkor már azt is nézték, ki milyen százalékban megváltozott munkaképességű, és ennek mértékéhez arányították a támogatást. Szigorították a munkáltatók adatszolgáltatási kötelezettségeit is. Végeredményben, mondja a vállalkozó, egyre szigorúbb a rendszer, és egyre kevesebbet ad, közben a visszaélésekre és a költségvetési hiányra hivatkozik. Ugyanakkor a munkaadók közül egyre kevesebben vállalkoznak rá, hogy egy-két megváltozott munkaképességű ember miatt alávessék magukat a drága és bonyolult akkreditációs procedúrának. Pedig ők, a kisvállalkozók lehetnének a legnagyobb foglalkoztatók.
Miért is tennék, amikor egészséges jelentkező is van elég. A vállalkozó szerint sokan nála is bepróbálkoznak, mert még ez a hétórás, alacsony javadalmazású, egyhangú munka is jobb, mint a semmi. A dolgozói megbecsülik magukat, pedig itt csak a kézügyesség a felvételi feltétel.
A cukorbeteg persze nem szellemi korlátozott, nem feltétlenül kellene vele ilyen alacsony színvonalú munkát végeztetni. De úgy tűnik, ebből a körből nehéz kitörni, és nem számít, hogy annak idején ki mire volt képes.
– Maga a támogatáselosztás elve is közgazdasági nonszensz – sorolja a bajokat Derera Mihály. – A támogatás alapja a bér, tehát az olyan foglalkoztatási formák működnek, amelyekben sok ember alkalmazható alacsony technikai színvonalon. Pedig a rehabilitáció lényege a fejlesztés lenne, egy mozgássérült aligha fejlődik papírhajtogatás közben. Világos, hogy korszerű profittermelésre kellene tanítani. Japánban voltam olyan gyárban, ahol mozgássérültek – volt, aki csak egyetlen lábujját tudta mozgatni – komplett automatizált gépsorok vezérlését végezték. Szellemi munka, ugyanakkor profitorientált tevékenység. Nálunk azonban a minimálbérre szól a támogatás. Hát nem jobban megéri még mindig felvenni harminc embert hajtogatni, mint vásárolni egy gépet, amely mindannyiuk munkáját elvégzi? És miért járna jól a cég a magas fizetésű megváltozott munkaképességű mérnökkel, amikor úgyis csak a minimálbérért fizetnek utána?


Eddig is csak filléreket adtak a rehabilitációs munkahelyek létrehozásának támogatására, jövőre már semmit. Pedig egy kisvállalkozónak, ha kapna húszezer forintot, hogy a bicegős Pötyikét vegye fel, ne a deli Manyikát, bizony, megérné. Neki ez a pénz valami, a General Motorsnak semmi. Négy éve a speciális képzésekre 3,5 milliárdot fordított az állam, ez az összeg az idén nulla. Pedig akinek nincsenek fizikai képességei, annak a szellemieket kell fejlesztenie. A rehabilitációs járadékot a bevezetése óta mindössze ötezer ember kapta meg, mert nincs a program mögött semmi és senki, aki kövesse, támogassa a sérült embert.
A speciális rehabilitációs szolgáltatásra szánt uniós pénz elosztása pedig a jól ismert magyar módon történt. Békéscsabán április 1-jei dátummal jelent meg április 5-én egy százmilliós pályázat a Közbeszerzési Értesítőben – amelyet a civil szervezetek nem figyelnek – 16-i beadási határidővel. Csodák csodája, április 17-én már meg is volt a győztes. Egy lehetetlen feltételekkel kiírt hetvenmilliós felnőttképzési pályázatot pedig nemrég olyan cég nyert meg, amelyik aszaltgyümölcs-válogatásra képezte a jelentkezőket.
Közben a sérültek szakmai szervezetei állami támogatás nélkül végzik a képzéseket. Pedig ki ismerné náluk jobban a sérült emberek menekülési útvonalait? Derera szerint az állam is látja, hogy az egész rendszer rossz, csak nem tudja megoldani a problémát alkalmas vezetők és tisztviselők hiányában. Ám ezt már nem ismeri be. Ehelyett azt mondja, örüljenek az emberek, hogy eddig jó volt. Márpedig, vélik az érintettek, az állam nem szívességet tesz velük, hanem a dolgát. És vajon kisebb lesz-e jövőre az ügyintéző sereg, amelyik eddig évente hárommilliárd forintot osztott el, jövőre pedig a nulla forint elosztása körül ügyködik?