Tavaly 250 milliárd forintot költöttünk szerencsejátékra Magyarországon, ebből csak a tippmix majdnem 20 milliárdos forgalmat bonyolított le. Hatalmas összeg. Hasonló nagyságúra becsülik az internetes irodák hazai forgalmát. Más dimenzió: 2004-ben 60 milliárd euró folyt be az unió tagországainak a kasszájába különböző szerencsejátékokból. Ahol ilyen hatalmas pénzek mozognak, ott kiküszöbölhetetlenek a visszaélések vagy legalábbis az azokra irányuló kísérletek. A várható hozadék hatalmas, a kockázat viszont minimális, hiszen szinte lehetetlenség lebuktatni az eredményeket manipulálókat, a csalókat, kivéve, ha egymást dobják fel.
Az interneten gyakorlatilag mindenre fogadhatunk: agárversenyre, a montenegrói futballbajnokságra, a román harmadik liga mérkőzéseire, arra, hogy az SZDSZ bejut-e a következő parlamentbe. Az online fogadás több EU-tagállamban tilos – Németországban, Hollandiában, Görögországban, Lengyelországban –, az EU az idén külön ülésnapot kezdeményezett ezek korlátozására. Hazánkban sem engedélyezett az élő fogadás, és elviekben korlátozni kellene az internetes fogadóirodák reklámjait is. Ennek ellenére például a Debrecen–Levszki Szófia BL-selejtező szünetében is láthattuk annak a világhálós oldalnak a reklámját, amelynek kínálatában még a magyar NB III. is fellelhető. Történt mindez főműsoridőben az egyik legnézettebb kereskedelmi csatornán. Mi pedig akár fogadhattunk volna a Nyíregyháza SFC Kft. II.–Tiszalök mérkőzésre is, amelyen a vendégek sikerét kilencszeres szorzóval adták. Vajon mennyivel könnyebb egy ilyen meccset befolyásolni, mint mondjuk egy BL-nyolcaddöntőt? A kérdés költői. Az UEFA pedig, mint a bevezetőben említettük, negyven meccset vizsgál, és egyet sem a magyar harmadosztályból.
Ráadásul a futball nem is az ideális terep. Egy csapat ugyanis túl sok játékosból áll; a turpisság hamarabb kitudódhat, a bevétel többfelé oszlik. Akit meg kihagynak, az joggal érzi magát kétszeresen is becsapottnak. Mennyivel egyszerűbb minden az egyéni sportágakban, mondjuk a teniszben! Idézzük csak fel Nyikolaj Davigyenko orosz éljátékos esetét 2007 augusztusából! A sopoti tornán címvédő, első kiemelt klasszis úgy kapott ki egy ismeretlen argentintól, hogy az első játszmát még simán hozta 6:2-re, majd a döntő szettet feladta sérülésre hivatkozva. Balszerencse. Vagy talán mégsem az? Az egyik brit internetes fogadóiroda ugyanis jelezte, hogy gyanúsan nagy összegben fogadtak az orosz vereségére, méghozzá az általa besöpört első szett után. Hétmillió dollárt tettek fel az esélytelen argentin győzelmére – a hasonló esetekben átlagos tét tízszeresét –, ám a fogadóiroda nem fizetett, Davigyenko ellen pedig vizsgálat indult – eredménytelenül.
Két hónappal később a gyanúba keveredett orosz újabb érdekes vereséget szenvedett, ezúttal a horvát Cilictől. Az 1:6, 7:5, 6:1-es mérkőzés közben egészen példátlan esemény történt, maga a mérkőzésvezető figyelmeztette Davigyenkót lagymatag játéka miatt. A bíró – és a nézők – szerint az orosz szándékosan próbált meg kikapni. A férfitornákat szervező ATP 2000 dolláros pénzbírsággal sújtotta, majd külön szervezetet hozott létre a játékosok és a bundák ellenőrzésére. Reménytelen kezdeményezés. Hiszen ki bizonyíthatná, hogy készakarva szállt ki a labda, arról nem beszélve, hogy minden részletre fogadhatunk: ki nyeri a következő játszmát, tehát nem is kell kikapni, elég elbukni egy adogatójátékot.
Davigyenko esete kapcsán több teniszező beszámolt arról, hogy korábban őket is megkeresték már, de eltiltás, büntetés azóta sem született. Davigyenko is nyugodtan játszhat, legutóbb az amerikai nyílt bajnokságon, a US Openen a 4. fordulóban búcsúzott; sérülés miatt.
Wimbledont sem kíméli a harmadik évezred élsportjának e mételye: az angol bajnokságon két, viszonylag ismeretlen teniszező, az osztrák Melzer és az amerikai Wayne mérkőzésén a fogadók egymillió fontot tettek fel az európai győzelmére – ilyen szintű meccsen tízezer font körüli az átlag –, de nem is ez volt az igazán feltűnő, hanem inkább az, hogy egy ismeretlen vátesz 350 ezer fontot (110 millió forintot) tett arra, hogy az osztrák három szettben nyer. Csodák csodájára 6:1, 6:4, 6:2-re győzött is – ellenfele később sérülésre hivatkozott –, így a bátor szerencsejátékos elnyerte jutalmát: a kilencszeres szorzóval éppen összejött csekély egymilliárd forintocskának megfelelő összeg.
Azért a labdarúgás is a lehetőségek gazdag tárháza. Megtippelhető, ki lövi az első szögletet, hány perc lesz a hosszabbítás, fejesből születik-e az első gól vagy lövésből, hány sárga lap villan. A hatperces hosszabbítás például 41-szeres pénzt fizet. Gondoljunk bele, micsoda kísértés! Hisz nemhogy csalni nem kell, elegendő végighallgatni az összes reklamálót a lehető legkorrektebb bíráskodás mellett, aprólékosan könyvelni, a sérült játékos megfelelő ellátását biztosítani, aztán jelezni: hat perc ráadás következik. Hát arra a bekkre ki szólhat egyetlen rossz szót is, aki nem kockáztat, inkább rendszeresen az alapvonalon túlra tisztáz, amitől csak a szögletek száma emelkedik?
Mindez persze elmélet, de közvetlen, gyakorlati bizonyítékokat illúzió lenne várni. Bár ki tudja? Az UEFA valamiért mégiscsak kipécézte azt a negyven meccset. Természetesen nem csupán az európai porondon, hanem itthon is hallani érdekes történeteket. Sőt olvasni is, mert napjaink első számú pletykafészke, az internet csak úgy ontja a sztorikat. A fórumok sajátosságából adódóan konkrét, nevesített vádlottakkal, ám névtelen vádlókkal, így ezzel az „információhalmazzal” nem árt csínján bánni.
Egy nyugati határ menti klubunk pár éve azzal vált a történetek főszereplőjévé, hogy előkészületi mérkőzésén hátborzongató első félidőt produkált német ellenfelével szemben, ehhez illő eredménnyel, majd nem sokkal ezután morális okokra hivatkozva menesztették a csapat sokszoros válogatott játékosát, akit mindaddig nagy értéknek tartottak. Az egyik irodalmi hajlamokkal is megáldott hozzászóló egy jövőbeni párbeszédet fantáziált, amelyben hősünket már edzőként láttatta, akihez így szólt egyik játékosa: „Mester, megverjük őket?” Mire ő azonnal legorombította: „Ostoba vagy? A vendégsiker 3,2-es szorzós! Sprint a lottózóba! Én majd a Porschéval követlek!”
A közvélemény számára az sem volt világos, hogy a Győri ETO májusban miért tette átadólistára három, addig legértékesebbnek tartott futballistáját, Stark Pétert, Böőr Zoltánt és Bajzát Pétert. Stark a klub saját nevelésű válogatott játékosa volt, Böőrt a sportnapilap épp akkor választotta meg az idény legjobbjává, Bajzát gólkirályi címet nyert. Tarsoly Csaba többségi tulajdonos a Honvéddal szemben elveszített magyarkupa-döntő után mégis „megélhetési sztárocskákról” beszélt, de hogy pontosan mire gondolt, azt nem öntötte konkrétabb formába, ismét a szurkolókra hagyva a találgatást. Ők aztán ontották is a hipotéziseket, amelyekben mi inkább nem merülnénk el.
Mint ahogyan abban sem, hogy miért járnak át magyar szerencsejátékosok tömegei a Felvidékre, ahol a magyar meccsekre sem csak kötésben lehet fogadni. Elég csak átsétálni Esztergomból a híd túloldalára, és Párkányban már egészen más világ köszönt rá az emberre. Egy-egy fogadásokra szakosodott kocsmában úgy jönnek-mennek az aktuális tenisz- és bármilyen egyéb sporteseményekkel kapcsolatos, hajmeresztőnek tűnő értesülések, hogy alig kapunk levegőt.
Az igazán nagy megdöbbenésnek azonban akkor jön el az ideje, amikor egy-egy képtelennek tűnő tipp pontról pontra, gólról gólra valósággá válik.
origo.hu
Gyorsan kifakult a szivárványos zászló
