Földre tepert demokrácia

Október 23-a a köztársaság, a demokratikus jogállam megszületésének ünnepe, ezen a napon különösen fontosak a kivívott jogállami értékek, amelyek biztonságot és szabadságot hoztak életünkbe – szögezi le az 1956-os forradalom 53. évfordulójára készülve 2009. október 16-i közleményében a Draskovics Tibor vezette Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium.
„Fábián Gábor a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség nagygyűléséről indult el, a Károly körúton haladt a Deák Ferenc tér irányába, a Dob utca sarkán a tömegoszlató sorfaltól pár méterre megállt.” Itt „G. Csaba rendőrtörzsőrmester és N. László rendőrtörzsőrmester a sértettet testi kényszerrel a földre vitték és megbilincselték, a bilincselést követően az egyik rendőr Fábián Gábor bal kezének középső ujját megragadta és azt erőteljes mozdulattal oldalra mozdította, melynek következtében a bal kéz III. ujj középperce eltörött és a sértett nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.” Ezzel egyidejűleg Fábián Gábornak lábát törték és az egyik rendőr a már önmagában törvénytelen azonosíthatatlanságot biztosító kámzsáját is felemelte, hogy a megbilincselt és eltört csontú sértettet „rohadt Fidesz-bérencnek” nevezve szembeköpje.
A fenti szó szerinti idézet a Budapesti Nyomozó Ügyészség határozatából származik, mely a Fábián Gábor sérelmére 2006. október 23-án elkövetett bűncselekmény miatt folyó nyomozást felfüggesztette, mivel „az elkövető kiléte a nyomozás során nem volt megállapítható.”
Fábián Gábor csak az egyik sértettje annak a több száz ember sérelmére egyidejűleg elkövetett bűncselekmény-sorozatnak, amelyet a demokratikus fékeket és eszét egyidejűleg elvesztő hatalom rendelt meg az utasításai alatt álló rendőrségtől. A háborút csak a nagyszülők elbeszéléseiből ismerő korosztályok Budapest utcáin választott vezetőik utasítására a polgárok biztonságát és jogvédelmét szavatolni hivatott rendőrség előadásában tapasztalhatták meg a tömeges és válogatás nélküli erőszak borzalmait.
Elevenítsük fel most és az igazságtétel megtörténtéig évről évre, hogy mi is történt az ’56-os forradalom 50. évfordulójának napján és őszén Budapest utcáin. A 2006-os választási kampányban az állami szintre emelt normaszegés miatt megbomlott erkölcsi rend helytelenül és elítélendően, de mégis szinte magától értetődő módon vezetett zavargásokhoz, néhány száz, a kormánnyal szembeni ellenérzéseit erőszakkal is kifejező tüntető fellépéséhez, amely Európa nálunk boldogabb sorsú országaiban ennél lényegesen kisebb botrány esetén is előfordul. Ez nem menti a bűncselekmények elkövetőit, de az őszödi hazugság és a megszorítások árnyékában a magyar társadalom békéhez való mindennél erősebb ragaszkodását mutatja, hogy – az okozatokat tekintve máig fel nem tárt tv-ostromtól eltekintve – az erőszakos jelenségek periférikusak maradtak a több tíz- és százezer békés tüntető méltóságteljes tiltakozása közepette.
A Fidesz százezres tömeget mozgósító 2006. október 23-i rendezvényének zavartalan lefolyásával kapcsolatosan senkinek nem lehettek kétségei, mert az ellenzéki párt hasonló nagyságrendű gyűlésein még a legfeszültebb politikai helyzetben sem került sor semmilyen erőszakra. Aki számára a demokrácia és a jogállam nem csupán üresen kongó fogalmak, hanem tartalommal teli értékek, azoknak három évvel az események után is politikai pártállástól függetlenül tudatosítani kell mindenkiben, hogy a forradalom 50. évfordulóján tartott Fidesz-megemlékezés után az állam nem csupán elmulasztott eleget tenni egy bejelentett és tudomásul vett rendezvény kapcsán a gyülekezési jog biztosítására vonatkozó kötelezettségének, hanem a kormány politikai játékszerévé lefokozott, azonosítószám nélküli rendőrök a hatalom támogatásával tömegesen követtek el bűncselekményeket a rendezvényen részt vevő, a gyülekezés alkotmányos alapjogát békésen és törvényesen gyakorló állampolgárokkal szemben.
Azóta mindenki számára világosnak kell lennie, hogy a megfelelő jogszabályok sem érnek semmit, ha szankció nélkül lehet figyelmen kívül hagyni őket. A gyülekezési jog alkotmányos védelme hazánkban a jogszabályok szintjén megfelel az európai demokratikus normáknak. Az Alkotmánybíróság mindenkire kötelező határozatai világos útmutatást adnak a végrehajtáshoz. Az Alkotmánybíróság 55/2001. (XI. 29.) sz. határozatában egyértelművé teszi, hogy „a gyülekezéshez való alkotmányos alapjog érvényesülése nemcsak az állam illetéktelen beavatkozásával, hanem mások, például adott tüntetést ellenérzéssel szemlélők, ellentüntetők és más rendzavarók ellenében is védelemre szorul. Más szóval az államot pozitív kötelezettségek is terhelik a gyülekezési jog érvényesülésének biztosítása érdekében.” Az Alkotmánybíróság a hivatkozott határozatban utal az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, amely szerint „a gyülekezéshez való jog magában foglalja azt a jogot is, hogy az állam biztosítsa: a jogszerűen tartott gyűlést vagy felvonulást mások ne zavarhassák meg”. Az Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.) sz. határozata megállapította, hogy az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására „nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről”. Az Alkotmánybíróság 55/2001. (XI. 29.) sz. határozata szerint „ebből következik, a hatóságnak szükség esetén akár erő alkalmazásával is biztosítania kell a jogszerűen tartott gyűlések lebonyolítását, illetőleg meg kell akadályoznia, hogy azt mások megzavarják”.
A rendőrségi törvény kötelezően előírja az azonosíthatóságot a hatóság részéről, ennek ellenére az akkori országos rendőrfőkapitány – az ügyészség jóvoltából a mai napig büntetőjogi következmények nélkül! – adhatott ki a törvény kötelező rendelkezésével szemben olyan utasítást (16/2006. ORFK-utasítás), amely megengedte az eljáró rendőröknek az azonosítószám mellőzését. És, csodák csodája, ezt követően az egyébként általában szabályosan intézkedő rendőrök egymástól függetlenül, tömegesen követtek el brutális bűncselekményeket a miniszterelnök azonnali lemondását követelő ellenzéki párt békés híveivel szemben. Az elkövetők a rendőrség felett utasítási jogot gyakorló kormány fejétől nem csupán azonnali védelemben, de még dicséretben is részesülnek. Az ügyészség pedig ahelyett, hogy egy, az állami és rendőri vezetők felelősségére vonatkozó nyomozás keretében legalább megkísérelné bizonyítani azt az igen alapos gyanút, hogy vezetői utasítás alapján került sor a bűncselekmények elkövetésére, lelkes nyomozásba kezd az azonosíthatatlan rendőrök felkutatására. Így az állam által saját polgári ellen elkövetett erőszak tettesei után folyó kutakodás bizonyítottság hiányában tömeges megszüntető és felfüggesztő határozatokkal ér véget. Az ügy kitervelői pedig kényelmesen hátradőlve konstatálhatják: itt bármit megtehetnek.
A hatalom arcátlanságát semmi sem tükrözi jobban, mint a sértettek által indított kártérítési perek során tanúsított alperesi magatartás. Mivel az állomány valamennyi tagja által elkövetett bűncselekmény miatt a rendőrséget kártérítési, míg a sértettek jogtalan szabadságkorlátozása folytán az államot kártalanítási felelősség terheli, ezért a polgári perekben nincs szükség az elkövető személyének megtalálására a marasztaláshoz. A követelések jogalapja tehát nem vitás, legfeljebb a kártérítés mértéke lehet az. Az ember még naivan azt is gondolná, hogy a csődben lévő állami cégek középvezetőit megillető százmilliós végkielégítések hazájában esetleg hasonló nagyságrendű összeget lehetne áldozni az összes károsulttal való megegyezésre, ha másért nem, legalább azért, mert az ügy politikailag mára talán nekik is kínos. De nincs a jóhiszeműségnek olyan csekély mértéke, ami egy szocialista kormánnyal szemben ne bizonyulna tévesnek, így azután a sok esetben maradandó fogyatékosságot elszenvedő, állásukat vesztett áldozatok választhatnak a megalázó mértékű kártérítés elfogadása vagy a mai napig tartó pereskedés között. Egy új, a demokrácia alapértékeit valóban fontosnak tartó kormány elsőrendű feladata az áldozatok teljes körű erkölcsi és anyagi kárpótlása.
Az ’56-os forradalom nagyszerűségével az ötvenedik évforduló bemocskolásának kisszerűségét kár párhuzamba állítani, azonban a rendszerváltozás szimbolikus pillanatával, a köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásával már érdemes összevetni a három évvel ezelőtt történteket. Draskovicsot segítségül hívva mondhatjuk, hogy ha 1989. október 23-a „a köztársaság, a demokratikus jogállam megszületésének ünnepe”, akkor 2006. október 23-a a rendszerváltozáskor és az azt követő másfél évtizedben még mindenki által elfogadott jogállami értékek szocialista meggyalázásának napjaként kell hogy megmaradjon az utókor emlékezetében.

A szerző ügyvéd