Borászok állítják: a legjobb üzlet a helyben értékesített bor. Aztán akad, aki ezt teljes körű vendéglátással egészíti ki. Mások a kereskedők kegyeit keresik, megint mások térdig koptatják a lábukat, hogy boraikkal közvetlenül kopogtassanak a fogyasztók (vállalkozók, cégek) ajtaján. Aki saját vinotékát, borüzletet tart fenn, az általában a csúcsokat igyekszik ostromolni boraival. Épp ezért formabontó az a megoldás, amellyel a harmincöt esztendős Vojtek Eszterék próbálkoznak – sikerrel.
– Villányiak vagyunk, itt dolgozunk, de Villányban nem adunk el bort – jelenti ki házigazdánk. – Legfőbb piacunk a közeli Pécs. Ott három üzletünk is van, ahol meg lehet vásárolni a borainkat – folytatja, ám bővebben csak néhány perccel később magyarázza el, előbb betessékel bennünket a családi házhoz épített kóstolóba. Elismerően bólogatunk: itt bizony meglátszik az asszonykéz, jó ízlés, rend és patikatisztaság mindenütt. Kézművespincében ritka, csikorgóan tiszta borospoharak kerülnek elő, és Eszter már húzza is ki a dugót egy palack oportóból. Miközben tölt, visszatérünk a pécsi értékesítéshez.
– Nincs ezen semmi csodálkoznivaló, Villányban sokan vagyunk, Pécs pedig nagyváros. Ma már elmondhatjuk, hogy szinte állandó vevőkörünk van, és az eladással sincsenek különösebb bajaink.
– A többes szám, gondolom, családi vállalkozást takar.
– Ha szabad úgy fogalmaznom, én „beférjültem” a borászkodásba. Férjem, illetve a szülei tősgyökeres borászok. Nekem mindent elölről kellett kezdenem – mármint a tanulást – felnőtt fejjel. Az egész család ebből él, más választásom tehát nem is volt, de ma már nem bánom, hogy így alakult. Szerencsére a férjem nem szeretné a szőlő rabszolgájává tenni a családot, jut idő a gyerekekre, kirándulásra, biciklizésre is. Ezért sem akarunk csúcsborokkal próbálkozni, ami van, annyi nekünk elég.
– Mennyi az annyi?
– Megközelítőleg 100–150 ezer liter bort értékesítünk évente.
– Ez igencsak tekintélyes mennyiség…
– Az, de mi a szőlő jelentős részét vásároljuk. Sajnos ma nagyon könnyen és majd harminc százalékkal olcsóbban, mint egy esztendeje. Nagyon sajnálom szegény termesztőket, a nagy felesleggel bíró borászokat, amikor már szinte könyörögnek, hogy vegyük meg a szőlőjüket. Higgye el, az, amit mostanában tapasztalok, már egyáltalán nem jó érzés, még akkor sem, ha nekünk tulajdonképpen az az érdekünk, hogy minél olcsóbban jussunk kiváló szőlőalapanyaghoz.
– Ha fel tudnak dolgozni ekkora mennyiséget, akkor igencsak invesztálni kellett a technikába.
– Mondhatom, ez sem előre eltervezve alakult így. Régen, amikor apósom, anyósom bevitte a borát eladni a pécsi vásárcsarnokba, még sem szükség, sem előírás nem követelte meg a drága feldolgozó kiépítését. Aztán elkezdett nőni a kereslet, és megjelentek a legkülönfélébb előírások. Higgye el, nem jókedvünkben építettünk plafonig csempézett feldolgozót, erjesztőteret.
– És az a kisipari mennyiségű bor hozott annyit, hogy megépülhetett belőle ez a nagy és korszerű feldolgozó?
– Dehogy. Amikor megjelentek ezek az előírások, döntenünk kellett: folytatjuk, és akkor tekintélyes hitelt kell felvennünk, vagy abbahagyjuk az egészet. Hitelt vettünk fel 2002-ben. Kaptunk hozzá egy kis támogatást is, így elkezdhettük annak a felépítését, amit itt most láthatnak.
Rengeteg tartály, gép és kütyü közt egy kis kóstolópincébe érünk. Egy sor hordót ölel a nagyon régi téglaboltozat. Újabb borok kerülnek elő, majd poharunkba – Eszter alaposan „beférjült” a borászkodásba, kóstoltatásba, annyi szent!
– Nagyon nagy szerencsénk volt a hitellel – folytatja a fiatalasszony –, hat évre vettük fel. Hajszálpontosan a világválság betörése előtt fizettük ki az utolsó részletet. Ha nem így alakult volna, most nem is tudom, mihez kezdenénk. Megúsztuk, kifizettük.
– Azt mondja, nem törekednek csúcsborok előállítására – ez az eladott mennyiségből sejthető volt –, akkor hát milyen áron mennek a Vojtek-borok?
– A boraink javát folyóborként értékesítjük, csak kisebb részét töltjük palackba. Apósom nagyon türelmes, gondos szőlészeti munkát végez a saját területeinken, ám a palackozott borainknál is 1400 forint a plafon. Folyóborként 560 forintért adjuk az oportót, amely a legnépszerűbb borunk. Sőt a fajta talán Magyarország legnépszerűbb fajtája. Ezt követi nálunk az olaszrizling, illetve a kékfrankos rozé. Érdekes, mennyire nagy a kereslet az újborok iránt – ekkora mennyiségnél talán szabad általánosítani –, már november–decemberben sürgetnek az emberek, mikor lesz már új oportó.
– Mi lehet az oka a villányi borok töretlen népszerűségének? Csak azt ne mondja, hogy „mert a villányiak ébredtek elsőként a rendszerváltás idején”, ez már szinte közhely, és igazsága biztosan nem tarthat ki húsz esztendőn át.
– Ez a közhely pedig igaz, de tényleg van itt más is: gondoljon bele, Villány 2600 lakosú kisváros. Nagyon kicsi. Mégis rengeteg a csúcsborászat. Ha úgy tetszik, az egy főre jutó prémiumborászatok száma itt a legmagasabb Magyarországon. Nem egy harmincezres város mutat fel tíz élvonalbeli pincészetet, hanem egy ekkorka, mint mi vagyunk. Itt szó szerint mindenkinek a bor az élete. Itt szüretkor minden sarkon, zugban, utcán, bokorban a szőlő, a must illatát érezni. Ha borfesztivál vagy szüreti hacacáré van, akkor mindenhol az van. Nem a központban, nem egy parkban, hanem mindenhol. A bor tehát mifelénk össznépi ügy. Menjen csak el más borvidékek központjába, és nézze meg, egy hegyközségi közgyűlésen miféle aktivitás tapasztalható! Tudok olyan rangos borvidékről, ahol tíz-húsz borász lézeng a közgyűlésen, ahol minden eldől, ahol mindenről – saját magukról! – dönteni kell. Hogy mást ne mondjak, a folyton változó előírásokról, jogszabályokról is általában ott kapunk tájékoztatást. Ezekre pedig nem árt odafigyelni, mert ha véletlenül valamit elmulasztunk, már repkednek is a százezres büntetések. Szóval a közügyek iránti közönyösség egy borászközösség halála, ahol az egyén csak kínlódik, mint hal a szatyorban. Villány szerintem ezekben más, mint a többiek, bár isten őrizz, hogy általánosítsak, sőt ha jól tudom, Szekszárdon hasonlóan erős és összetartó a borásztársadalom.
– Ezért nem értem, miért mondta, hogy Villányban nem adnak el bort.
– Néhány vendégszobánk természetesen van, és kóstolókat is tartunk, de ez csak amolyan kötelező eleme a „villányiságnak”. Ha valaki bekopogtat, csak nem mondhatjuk neki, hogy menjen Pécsre kóstolni.
– A gyerekek be vannak már fogva?
– Módjával. A kislányunk kilenc-, a fiunk tizennégy éves. Valamelyikük biztosan továbbviszi a zászlót, de mint mondtam, nem engedjük, hogy a szőlő eltakarja a gyerekeket, igyekszünk minél több időt tölteni velük. Mindketten nagyon jó tanulók, megvan tehát az eszük a folytatáshoz. A fiunkat, úgy tűnik, érdekli a dolog, bár néha még előfordul, hogy ügyvéd akar lenni.
– Azért az nehezen hihető, hogy egy harmincas éveiben járó borász házaspár nem akar semmi mást, mint a meglévőt konzerválni, hogy minden menjen így tovább, ahogy most.
– Szeretnénk kicsit erőteljesebben megjelenni a fővárosban. Budán öt-hat üzletben már ott vagyunk, a férjem épp azért van most is Pesten, hogy még néhány helyre beprotezsálja a borainkat. Na, ne multikra gondoljanak, az nekünk megfizethetetlen, de egy kicsit szeretnénk közelebb kerülni a pesti kisemberekhez. Ne maradjanak már abban a hitükben, hogy a jó villányi bor csak drága lehet.
origo.hu
Hét kérdés, hét ország – őrült nehéz földrajzi kvíz
