Holtversenyben Jamaicával

A magyar lakosság úgynevezett korfája a legtorzabb képet mutatja a világon.
A „fa” törzse egyre vékonyodik az évről évre kevesebb megszületett gyermek miatt, míg a lomb teteje mind szélesebb a három és fél milliót kitevő nyugdíjaskorú okán

Szinte minden nép, nemzet történelmében vannak olyan gyászos események, amelyekről az utódok évről évre megemlékeznek. Az ilyen emléknapok legtöbbje valamilyen közös, tömeges tragédiához kapcsolódik. Legtöbbször háborúhoz: megtámadottság, vereség elszenvedéséhez, esetleg felkelés, forradalom leveréséhez, megtorlásához. Huszadik századi példákat idézve, a csehek az 1938-as müncheni egyezményt követő német megszállásra (és az 1968-as szovjet bevonulásra), a lengyelek és több európai ország 1939. szeptember 1-jére – a második világháború kitörésére –, az oroszok az 1941. júniusi német támadásra, az amerikaiak a Pearl Harbor elleni japán légitámadásra emlékeznek. A németek a Drezdát ért angol, a japánok a Hirosimát és Nagaszakit ért amerikai bombázások vétlen áldozataiért, a lengyelek a katyni erdőben meggyilkolt tisztekért ejtenek könnyeket. Mi magyarok alighanem kiváltságos helyzetben vagyunk, annyiféle gyászos eseményre emlékezhetünk évről évre.
Október 6-án az 1848–49-es szabadságharc megtorlásának, november 4-én az 1956-os felkelés leverésének évfordulója ad okot a nemzeti gyászra, június 4-én a trianoni diktátumra emlékezünk, és évente többször nyújtanak alkalmat kegyeletes megemlékezésre a zsidó és cigány holokauszt, valamint a kommunizmus magyar és sváb áldozatainak emléknapjai. Újabb keletű, szinte globális gyásznappá bővült pár év alatt az Amerika elleni 2001. szeptember 11-i terrorakció, az idén Obama elnök a „nemzeti szolgálat” napjává nevezte ki a mintegy háromezer civil áldozat tűzhalálának évfordulóját.
Történetesen szeptember 11-én jelent meg egy figyelemre méltó cikk a Népszabadságban. Nem csupán a baljós dátum kapcsolja össze a szóban forgó témával, de a tömeges méretű halálesetek száma is, mégpedig békeidőben. Az írás apropója, hogy szeptembertől nagyszabású, országos egészségi állapotfelmérés történik hazánkban annak a súlyos kérdésnek a megválaszolására, hogy – röviden szólva – miért élünk mi, magyarok ilyen rövid ideig. Megfordítva a kérdést: mi lehet az oka, hogy a 15 és 60 év közötti – munkaképes – életkorú magyar lakosság körében a halálozási arány kiugróan magas? A statisztika nyelvén fogalmazva ezer főre 177 haláleset jut, s ezzel a mortalitási mutatóval a 90. helyen állunk a világranglistán, holtversenyben Jamaicával, messze mögötte olyan elmaradott szociális helyzetű országoktól, mint Mexikó, Argentína, Kolumbia, Vietnam, Srí Lanka, Malajzia, Montenegró vagy Albánia. Külön érdekessége a statisztikának, hogy a Magyarországéhoz hasonló természeti adottságú, társadalmi berendezkedésű, történelmi, kulturális és vallási hagyományú, etnikai összetételű európai országokkal összehasonlítva még gyászosabb az idő előtti elhalálozásunk képe. Érdemes szemügyre venni a velünk közös történelmi és kultúrkörben élő népek, köztük a Kárpát-medencei szomszédaink adatait, s egybevetni a mi 177/1000 fős veszteségi rátánkkal. Ausztria 79-cel a 23. helyen, Németország 81-gyel a 25. helyen áll a listán; Szlovénia a 40. (104), Csehország a 42. (108), Horvátország a 45. (113), Szlovákia a 62. helyen található (136); Szerbia 141 fős mutatójával a 65., Lengyelország 145-tel a 67., Románia és Bulgária 157-tel a 76-77. helyen van a „halállistán”.
A jelenség pusztán orvosi-egészségügyi oldalról nézve nehezen megmagyarázható, hiszen amíg sok előttünk álló ország jóval fejlettebb nálunk, jócskán vannak olyanok, amelyek még a mi ellátási színvonalunkról is csak álmodhatnának. Alig létezik olyan egészségmutató, amiben ne az utolsók között kullognánk – olvasható a cikkben, az OECD augusztusban közzétett, tizennégy egészségmutató szerinti rangsoraiban hatszor az utolsó, ötször az utolsó előtti helyen állunk. Annak, hogy egy magyar férfi megérje a 65. évét, ötven százalék alatt van az esélye, míg Ausztriában ez 82 százalék, s külön érdekesség, hogy a gazdasági fejlettségben velünk egy szinten álló Szlovákia 25 százalékkal jobb mutatóval rendelkezik e téren. Ez azért is érthetetlen – teszem hozzá –, mert a mai magyarság tudományos genetikai összképéhez Szlovákia lakosságáé áll a legközelebb a világon.
A magatartáskutató intézet vizsgálatai szerint a krónikus stresszhelyzetre ad ilyen tragikus választ a magyar lakosság. A politikai elnyomást, a nagyfokú társadalmi egyenlőtlenséget, a bizalom hiányát, a társas kapcsolatok beszűkülését, az értékvesztést és a céltalanságot nevezi meg Kopp Mária kutató a lehetséges okok közül, amelyek lerontják az egészséges élet esélyeit. Az idézett cikk adataihoz hozzávehetjük a néhány nappal ezelőtt ismertté vált, friss európai uniós jelentést, amely szerint a magyar egészségügy négy hellyel lejjebb csúszott a tagállamok rangsorában az elmúlt pár év alatt, minden mutatója romlást jelez, egyetlen – nem direkt orvosi – terület, az informatika kivételével. Azzal azonban, hogy a számítógép pontosan kijelzi, hány beteg van a várólistán az ellátásra szoruló előtt, és mikor kerülhet ő sorra, legfeljebb egy kormány közeli informatikai cég állapotát orvosolhatják.
2003-ban a New York-i metró egyik állomásánál megakadt a szemem egy felvilágosító plakáton, a női rákbetegségek megelőzéséről szólt, a statisztikai rangsor élén fej fej mellett szerepelt az USA és Hungary az előfordulások arányát illetően. Semmi büszkeséget nem éreztem a láttán, nem is lehet rá okunk, főleg az azóta eltelt fél évtized trendjének láttán. A pusztító népbetegséggé lett tumoros esetek kezelésében legfeljebb a szűrés terén történt előrelépés, ami azonban a terápiát illeti, napról napra romlanak az esélyek az elmúlt évek liberális reformőrületének következtében. Vajon hogyan süllyedhetett odáig a nagy hagyományú magyar egészségügy, hogy az orvosaink külföldre menekülnek, miközben a szaktárca élére kerülhetett egy buta és lelketlen gyógyszerügynök – Horváth Ágnes – csupán azért, mert az őt delegáló törpe párt segítségére szorult Gyurcsány és MSZP-s bandája? Hogyan születhet meg egy olyan törvény – az új Ptk. részeként –, amely megengedi a közeli vérrokonok házasságát, ennek minden fatális örökléstani és egészségügyi következményével?
A magyar lakosság úgynevezett korfája – az életkor szerinti arányok grafikus ábrázolása – a legtorzabb képet mutatja a világon. A „fa” törzse egyre vékonyodik az évről évre kevesebb megszületett gyermek miatt, míg a lomb teteje mind szélesebb a három és fél milliót kitevő nyugdíjaskorú okán. Középen, éppen a fentebb tárgyalt 15 és 60 év közötti korosztályok az elégtelen utánpótlás és a magas mortalitás miatt gyorsan fogyatkoznak, egyedül az 1951 és 1953 között született Ratkó-generáció képvisel elégséges létszámot, ők azonban rövidesen átlépnek a nyugdíjasok korosztályába, tovább rontva a keresők és „eltartottak” arányát. Ha az elmúlt időszakban nem történt volna bevándorlás hazánkba, már régen alulról néznénk a tízmilliós lécet. A szomszédos országok magyarjai is inkább hazatérnek innen, mintsem ide települjenek, ebbe a sikertelen, beteg és megosztott országba, amelynek vezetői megtagadták őket, és még az itteniek életét, munkáját is tönkretették az elmúlt hét szűk esztendő alatt.
Ami napjainkban készül a „magaspolitikában”, tudniillik a többszörösen bukott, csődöt mondott, hiteltelen, kártékony, frusztrált, álnok és hazug bankárkormány által a jövő évre tervezett költségvetés szociális, egészségügyi és közellátási fejezeteit illetően, az könnyen a magyarok soron következő nemzeti tragédiája lehet. Mégpedig jeltelenül, szinte észrevétlenül történhet, mementó és bármiféle valamikori emléknap reménye nélkül.