Időt hagyni, míg megérik a pillanat

Folyamatosan kísérletező, narratív, tiszta táncnyelvével a hazai táncszcénába hozott „friss levegőt” Fodor Zoltán. A harminckét éves táncművész, koreográfus diplomáját a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakán szerezte meg, jelenleg itt oktat modern táncot. Táncolt a Pécsi és Szegedi Balettnél, az elmúlt három évben tíz koreográfiát készített, egyik művét bemutatták az Erkel Színházban is.

Tizenkilenc évesen kezdett el klasszikus balettet tanulni, ami a táncosok között kései indulásnak számít. Hogyan értékeli eddigi pályafutását?
– Táncosként olyan magasságokba sikerült eljutnom, amit ilyen előképzettséggel szinte elképzelni is lehetetlen volt. Két év tánctanulás után kerültem a Budapest Táncszínházhoz, majd a Pécsi Balett és a Szegedi Kortárs Balett vendégszólistája lettem. A Nemzeti Táncszínház és a Budapest Táncszínház a kezdetektől fogva hitt bennem: megszavazták nekem a bizalmat, hogy alkossak. Koreografáltam a Budapest Táncszínháznak, a MU Terminálnak. A kortárs koreográfusok estjén – még az Erkel Színházban – a Magyar Nemzeti Balett is bemutatta egyik művemet, a Veszprém-fesztiválon pedig koreográfusi különdíjat kaptam.
– Pályája alakulásában több művész is szerepet játszott. Ki volt a leginkább meghatározó?
– Valójában minden művész, akivel együtt dolgoztam, hozzátett a munkámhoz. Még attól is tanultam, akiben később emberileg csalódtam. Mindenesetre Jeszenszky Endrétől kaptam a legtöbbet. Emberségre, szakmai alázatra, elhivatottságra tanított.
– Mi munkál önben, amikor megszületik egy koreográfia?
– Ha létrejön bennem egy érzelem, kialakul egy történet, és megszületik bennem az alkotás vágya, akkor ezeket lefordítom a táncom nyelvére. Természetesen nem lehet mindig koreografálni, az alkotásból nem szeretnék anyagi kérdést csinálni. Sajnos itthon mindig létre kell hozni valamit – lehet az jó vagy rossz, mindegy – ahhoz, hogy egy koreográfus a „rendszerben” lehessen. A magam kis világával ennek akarok ellentmondani.
– Arra gondol, hogy egy alkotás nem mindig a művész belső kényszeréből születik meg?
– Nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy hazánkban az elkészült táncprodukciók jelentős része csak néhány előadást él meg, és egyáltalán nincs „kijátszva”. Tavaly, amikor Lábán Rudolf-díjra jelöltek, döbbenten tapasztaltam, hogy csak abban az évben százharminc modern táncművet készítettek Magyarországon. Tartom azt az elképzelésemet, hogy egy koreográfusnak nem lenne szabad évi két-három új darabot csinálnia. Időt kell hagyni, hogy megérjen a pillanat. Idén épp emiatt már nem is pályáztam sehová támogatásért. Nem akartam magamra erőltetni egy új premiert csak amiatt, hogy egy esetleges nyert pályázat biztosította financiális háttér a rendelkezésemre álljon.
– Milyen tervekkel néz a jövőbe?
– Még dolgozom egy darabon, ha ezt befejeztem, egy időre mellékvágányra helyezem az életemben a koreografálást. A már elkészült műveket alkalmi társulatommal játszanánk, amennyit csak lehet, de erősen munkál bennem, hogy külföldre menjek tanulni; táncosként kell új impulzusokat magamba szívni. Nem riadnék meg attól, ha jönne egy lehetőség, hogy kinn dolgozzak. Biztos vagyok benne, hogy az itthoni lehetőségeim megvárnának. Tíz év múlva táncosként már nem fogom tudni felemelni a lábam oda, ahová kellene, koreográfusként akkor még adhatok magamból. Jelenleg az motivál, hogy újra táncosként dolgozhassak, nem elfeledve, hogy egyszer létrehozzam a saját, állandó társulatomat.