Katonaidő

Amíg az első világháborút követően egyre-másra alakultak a bajtársi egyesületek, s a különböző nagy hírű ezredek, zászlóaljak veteránjai rendszeres találkozókat tartottak, hősi halottaiknak emléktáblát állítottak vagy emlékművet emeltek, lehetőségeikhez mérten gondozták, segélyezték az elesettek családtagjait, addig ugyanez a második világégés után nem történt meg.
Az elődök több mint két évtizedes pozitív példáját hiába látták a harcterekről többnyire fogságból hazatért honvédek, az esetleges bajtársi csoportok létrejöttét kezdettől gyanakvással figyelte az eleinte a demokrácia álarca mögé rejtőzött kommunista hatalom. 1948–49-től aztán ezeket a kezdeményeket is könyörtelenül felszámolták, s csak az emigrációban létrejött Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) és a kifejezetten egy testület köré szerveződött Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség jelenthetett valamiféle közös platformot a harctereket megjárt katonáknak, csendőröknek. Ezeket a szervezeteket azonban több szempontból sem tekinthetjük klasszikus bajtársi egyesületeknek. A legfontosabb különbség az volt, hogy nem meghatározott csapattestekhez, alakulatokhoz kötődtek az egyes csoportok, hanem létrejöttük során – értelemszerűen – a területi elv érvényesült. A másik fontos eltérés abból adódott, hogy a Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, továbbá Ausztráliában és Új-Zélandon működő tagszervezeteknek semmiféle hivatalos kapcsolatuk nem volt, nem is lehetett a szovjet megszállás alatt sínylődő Magyarországgal, így az otthon maradottak ebből a bajtársi életből eleve kirekesztődtek.
Az egypárti diktatúra megszűntével, részben a Honvédelmi Minisztérium (HM) támogatásával, 1990-ben létrejött a Honvéd Hagyományőrző Egyesület (Hohe), amelyet az 1945 előtt kinevezett honvédtisztek működtettek, élükön az agilis Kéri Kálmán magyar királyi vezérkari ezredessel. Azonban mind a HM, mind a Hohe, mind pedig az MHBK elmulasztotta a lehetőséget, hogy összefogva olyan bajtársi egyesületeket szervezzen, amelyek oly jól működtek 1945 előtt. Éppen ezért nagyon nagy jelentőséggel bírt minden egyes veterántalálkozó, amelyet csak szerveztek az elmúlt közel húsz esztendőben, kiváltképp, ha az valamely adott ezred vagy legalább egy meghatározott fegyvernem, szakcsapat volt katonáit gyűjtötte egybe.
Ezek közül is különös fontosságú, ha az elszakított területen rendezik meg, hiszen a trianoni határokon túl élő, a Magyar Királyi Honvédségben szolgált férfiak ilyen típusú megmozdulása korábban nemcsak azért nem volt kívánatos az elnyomó apparátusok számára, mert úgymond „fasiszta” hagyományokat éleszt fel és ápol, hanem azért sem, mert jellegében alapvetően magyar. Így tehát mindenképpen figyelemre méltó az I. gyergyói veterántalálkozó, amelyet nemrégiben tartottak meg Gyergyóremetén. Az ötletgazda és a legfáradhatatlanabb szervező egy helybeli fiatalember, Nagy József volt, aki a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem szakos hallgatója. A mesterkurzust hamarosan befejező ifjú kolléga már évek óta kutatja az 1940–1944 közötti időszak székelyföldi határvédelmének témakörét, s e sorok szerzőjének biztatására nekiindult, hogy a szűkebb környezetében élő katonákkal interjúkat készítsen. E munkában egyre inkább elmélyedve ötlött fel benne a gondolat, hogy a veteránok számára mekkora élmény lenne olyan találkozó, amely ezeket az embereket gyűjtené egybe legszűkebb hazájából.
A nemes elképzelést felkarolta a gyergyóremetei polgármester, Laczkó-Albert Elemér is, és környékbeli kollégáival összefogva megszervezték a ma már igen nehezen mozgó idős emberek szállítását. A találkozó szeptember 6-án, vasárnap volt – nem véletlenül. Ugyanis 65 esztendővel korábban ezekben a napokban már kemény harcok dúltak a Tölgyesi- és a Békás-szoros térségében, sőt a szovjetek egy megerősített ezrederejű harccsoporttal a hegyeken át egészen Gyergyószentmiklósig nyomultak. A rendezvény tehát egyúttal a harcokra történő emlékezés is volt.
Mintegy hatvan egykori harcos érkezett a Gyergyói-medence környező hét-nyolc településéről. Közülük a legfiatalabb 84., a legidősebb 95. életévét tapossa. A kísérőkkel, hozzátartozókkal és érdeklődőkkel együtt a falu szülöttéről, Balás Gábor jog- és művelődéstörténészről elnevezett művelődési ház előadótermében foglaltunk helyet. A polgármester úr köszöntője után Nagy József vette át a szót, s vezette a megjelent öreg honvédek bemutatkozását. Mivel a jelenlévők zöme az egykori magyar királyi 21. székely honvéd határvadász-zászlóalj kötelékében szolgált, közösen elénekeltük a 21-es határvadász indulóját, melyet felvételről a Tekerőpataki fúvószenekar kísért. A ráhangolódást segítette az a néhány perces, archív felvételekből készített összeállítás is, amely a magyar csapatok 1940. szeptemberi gyergyószentmiklósi bevonulását s az ezeréves határon történt zászlófelvonást elevenítette fel, s amit bizony többen megkönnyeztek. Ezt követően 1944: háború Gyergyóban – gyergyóiak a háborúban címmel vetített képes előadást tartottam, majd csoportos beszélgetések következtek.
Nagy József, Laczkó Szentmiklósi Endre gyergyóremetei és Sebestyén Elemér zetelaki történelemtanárok, Berekméri Árpád-Róbert marosvásárhelyi történész-levéltáros, valamint jómagam a moderátor szerepét töltöttük be. Külön csoportba kerültek a 21-es határvadászok, másikba pedig a határőrök. A milic rendszerű, tehát a csak mozgósítás idején felálló székely határőrség három zászlóalja rekrutálódott erről a területről: az 1. és 2. székely határőrzászlóalj Gyergyószentmiklós, a 3. pedig Ditró székhellyel szerveződött. Ezek voltak azok a katonai alakulatok 1940–1944 között, amelyekbe a legtöbben vonultak be tényleges szolgálatuk letöltésére Csík vármegye ezen északi vidékéről. A harmadik csoportba kerültek azok, akik más erdélyi vagy magyarországi csapattesteknél töltötték katonaidejüket. Mindegyik csoportban volt diktafon vagy egyéb, hangrögzítésre alkalmas eszköz, amelyre a nyilatkozók rámondhatták katonai pályafutásuk legfőbb állomásait: mikor és hova vonultak be, mivé képezték ki őket, kik voltak a parancsnokaik, s természetesen az 1944–45-ös vérzivataros idők főbb eseményeit is taglalhatták. Ezzel párhuzamosan folyt a magukkal hozott eredeti okmányok, fényképek digitális rögzítése, köszönhetően a lelkes háttérmunkásoknak. Az volt ugyanis a közös elképzelés, hogy a találkozó ne csak kedélyes együttlét legyen, hanem tiszteletünket oly módon is fejezzük ki azok iránt, akik több mint fél évszázaddal ezelőtt a hazáért harcoltak, hogy emlékeiket, speciális tudásukat adatbázisba foglalva összegyűjtjük és megőrizzük az utókornak.
A katonák – az 1916-os születésű Blénessy Jenő tartalékos zászlóst leszámítva – legénységi állományúak voltak, tehát többnyire paraszti származásúak, polgári életükben kétkezi munkások. Nyilvánvaló, hogy egy-egy honvéd kevesebbet érzékelt a körülötte zajló történésekből, mint egy rajparancsnok, aki példának okáért tizedesként vagy szakaszvezetőként szolgált, s aki ugyancsak szűkebb aspektusát látta a háborúnak, mint egy tiszti rendfokozatú szakasz- vagy századparancsnok. Nekünk azonban ennyi idő után azoknak a töredékes információknak is örülnünk kellett, amelyekkel ezek az emberek elhalmoztak bennünket.
A csoportbeszélgetések után az épület előterében Benkő József marosvásárhelyi magángyűjtő második világháborús relikviákból álló, rögtönzött tárlatát lehetett megtekinteni, majd a művelődési ház hatalmas közösségi termében bajtársi vacsorával fejeződött be a jeles esemény. Ugyan 1990 után hasonló megmozdulások, ha nem is nagy számban, de helyenként akár rendszeresen is történtek-történnek Erdélyben, az I. gyergyói veterántalálkozó mégis példaértékű volt abból a szempontból, ahogy egy lelkes és elszánt kutató elképzelését felkarolták a helyi hivatalos szervek. Az sem elhanyagolható, hogy a jelentős forráshiánnyal küszködő második világháborús magyar hadtörténetírás számára is sikerült hasznosítható adatokat többé-kevésbé módszeresen összegyűjteni ezen a hét végi délutánon.
A sikeren felbuzdulva határoztak úgy a házigazdák, hogy ezt a találkozót jövőre is napirendre kell tűzni, amennyiben az akkor még életben lévők egészségi állapota azt lehetővé teszi. Mert ne áltassuk magunkat: nem sok idő van már arra, hogy ezeket az embereket hallgassuk! Tegyük meg, amíg lehet, mert ha eltávoznak közülünk, magukkal viszik, amit csak ők tudnak – és amiből talán a jelen és a jövő nemzedékei is okulhatnak.