(kivel vitázzunk )

Én nem tudom, hogy egy sikeres fiatalember egyetlen gesztusából szabad-e levonni általánosító következtetéseket. Történt pedig, hogy az US Open (teniszverseny) elődöntőjében az alig huszonkét éves szerb Djokovics mérkőzött a világelső Federerrel. A második játszma végén Federer egy elérhetetlennek tűnő labdát óriási bravúrral visszaütött, úgyhogy a labda a hálón átbucskázva Djokovics térfelére pottyant le, s a fiatal szerb a hálóba ütötte és ezzel mintegy elveszítette a szettet. Búsan ült le a pihenőszékre, keresztet vetett, aztán kezeit feje fölé emelve gúnyosan megtapsolta az Úristent, szemlátomást azért, mert jól kiszúrt vele. Eme gesztusát több száz millió ember látta a televízión, a stadionban pedig úgy húszezer.
A sportolók között terjedőben van egy szép szokás. Mielőtt elkezdődne a verseny, keresztet vetnek, mintegy Isten segítségét kérve, s ha, mondjuk, egy hívő futballista gólt ér el, az égre mutat, megköszönve az „isteni beavatkozást”. Djokovic nyilván a pillanat hevében ezt a szokást kissé a visszájára fordította. Mintegy egykor Jób, vitába keveredett Teremtőjével, szemére vetve, hogy balszerencsével sújtotta őt. A vallásos érzület nyilván keveredett benne a vereség miatt érzett ingerültséggel, s ezt a fent vázolt módon fejezte ki.
Djokovics „arra ment”, hogy simán elveszítette a meccset, s azzal együtt néhány százezer dollárt. Valamiről azonban a pillanat hevében megfeledkezett: Isten olyan tehetséggel ajándékozta meg, ami keveseknek adatik. A világon több százezer gyermek álmodozik arról, s tesz meg mindent azért, hogy egykor majd nagy bajnok legyen, de keveseknek sikerül. A fiatal szerb a néhány kiválasztott közé tartozik, a sportág legfelső elitjéhez. Néha tán eltűnődhetne azon, miként ezt az aranylabdás futballista, Kaká teszi, hogy önmagán, szülein, edzőin kívül kinek köszönheti sikereit, s főleg képességeit.
Természetesen pillanatnyi kifakadását megértem, eszemben sincs őt bántani, példájával csak arra akarom felhívni a figyelmet: a siker miként teheti oly magabízóvá az embert, hogy mindent magához mér, magának tulajdonít, s ha valami nem úgy sikerül, mint eltervezi, némi szemrehányással fordulhat Istenhez.
Istennel lehet vitázni, de azt figyelmen kívül hagyni sohasem szabad, hogy az ember mindent a teremtőjétől kapott, s azt, jót, rosszat elfogadni, tudomásul venni kénytelen. Ez az emberi egyenlőség alapja. A pénz, a siker, és főként a hatalom ezt szedi el némelyek szeme elől, s hiteti el azt velük, hogy nekik mindez kijár. Pascal szerint a szív érzi Istent, nem az értelem. Továbbá, amikor felteszi a kérdést, hogy mi az ember a természetben, így felel rá: „a végtelennel szemben senki és semmi, a semmivel szemben minden; félúton van a semmi és a minden között”. „Isten… végtelen és megfoghatatlan… velünk semmiféle viszonyban nem áll.” Pascal persze kölcsönös viszonyra gondol, tehát tagadásával arra, hogy semmiképpen sem befolyásolhatjuk őt, a kegyelmén múlik minden.
Sokszor hallani azt az Isten létezését kétségbe vonó érvelést: miképp történhet annyi gonoszság és szörnyűség a földön, ha ő létezik. Erre az egyház tanításaiban megvan a válasz. Pascal is tudja: Isten számunkra megérthetetlen és megfoghatatlan. Ettől az emberi dilemmától lehetetlen megszabadulni, nincsen más segítség és közeledés, mint a Krisztus általi megváltás. Benne találhatja meg az ember Istent és önmagát.
Visszatérve Djokovicshoz: bármilyen furcsa is volt a gesztusa, valamifajta hitet fejezett ki. Azt mondják, bajban ismerszik meg a barát, az ifjú szerb talán éppen a barátságra apellált. Egy tanulságot az esetből minden bizonnyal levonhatunk, ne csak bajunkban, hanem jó dolgunkban is érezzük szívünkben Istent. Hogy ez „kegyelmi adomány”-e, mint bármifajta emberi képesség, én nem tudom…