Lefelé a műveltség lépcsőfokain

Hajlamosak vagyunk a művészeti oktatást kizárólag a zenére, zenei különórákra korlátozni. Legalább ennyire hatásos a néptánc, a képzőművészeti stúdiumok vagy a közös éneklés. Művészeti szakiskola igazgatója mondta nekem szigorúan bizalmasan, hogy a legmostohábban mindig a néptáncosokkal bánnak

Kitört a botrány, és néhány napig uralta médiát. Az aktuális információ pedig az, hogy a kormány megvonja a művészeti iskoláktól, illetve a művészeti oktatástól az állami hozzájárulásokat. Aztán jött a következő botrányos híradás, amely szerint a két tannyelvű gimnáziumoktól vennék el a támogatásokat, miközben tragikusan kevesen beszélnek idegen nyelveket. Mindenki összevissza nyilatkozott, hallottunk fuvolázó gyerekeket, zongorázó kislányokat, panaszok, jóslások és jövendölések hangzottak el arról, hogy milyen szűkkeblű és érzéketlen a kormány. Mélyebb összefüggésekre nem volt idő, de azért érezhettük, hogy ez több mint takarékosság.
Miért járatja művészeti különórákra ma a szülő a gyerekét? Nagy tévedés, hogy elsősorban művészt akarna faragni belőle. A művészeti szakkörök haszna nem számszerűsíthető, nem mutatható ki azonnal és forintban. Ellenben hosszú évek múltán visszaköszönnek a koncertbérletet vásárlók vagy a színházakat minden este megtöltő klasszikus közönség személyében. Hajlamosak vagyunk a művészeti oktatást kizárólag a zenére, zenei különórákra korlátozni. Legalább ennyire hatásos a néptánc, a képzőművészeti stúdiumok vagy a közös éneklés. Művészeti szakiskola igazgatója mondta nekem szigorúan bizalmasan, hogy a legmostohábban mindig a néptáncosokkal bánnak. A hatalom valamiképpen nem kedveli az úgynevezett nemzeti kultúra ilyesfajta megnyilvánulását, álszent módon más, idegen kultúrák szeretetét, gyakorlását szinte kötelezővé teszik. A multikultúrát szeretni kell, éppen úgy, mint a világzenét, elfeledve, illetve mellőzve a magyar népdalkincs egészen lenyűgöző, egyedi és elementáris voltát. Jókat nevettünk Ceausescu egyik kampányán, a Megéneklünk Románián. Mostanában kezdjük megérteni, mit is jelent egy népnek a nemzeti sajátosságát ébren tartani. Vagy elpusztítani.
A néptánc csoportos élmény. A szatmári vagy az ajaki táncokat megtanulni közös gyönyörűség, vagy a szatmárökörítói fergetegest párban végigtáncolni katartikus élmény. Akik életükben valaha táncoltak népi együttesekben, pontosan tudják, mit jelent tartozni egy közösséghez. Olyan volt ez, mint a ’45 után kivirágzó kórusmozgalom, amelynek már csak nyomait látjuk. Néhány soros hírekben olvasunk olykor külföldi sikerekről, de ez senkit sem indít meg. Ma egy kórusverseny nem sajtótéma. Nincs benne sem vetkőzés, sem aberráció. Annak idején Békéstarhoson Kodály Zoltán védnökségével egy olyan iskolakísérlet indult el, amely a magyar népdalt és a kóruséneklést magas színvonalra emelte. Békéstarhos volt a zenepedagógia fellegvára, onnan kellett volna kirajzania az új embertípus megformálójának, a művészetet szerető harmonikus embernek. Békéstarhoson minden a zenéről, annak szeretetéről, összetartó erejéről szólt. Mindaddig, amíg a hatalom rá nem jött, hogy az ilyen közösségek veszélyesek rájuk nézve. A népi kollégiumok ugyanezen okból való lefejezésével felszámolták Békéstarhost is, de az ötvenes években, mintegy nemzeti ellenállásként, szárba szökkent a kórusmozgalom.
Számtalan együttesben lehetett elsajátítani a magyar néptánc alapjait, a Magyar Állami Népi Együttes itthoni bemutatója még az ötvenes évek végén is óriási társadalmi esemény volt, telt házakkal. Ha a népi együttes egy volt tagját álmából felverik, mindig képes legalább ötven eredeti magyar népdalt elénekelni. Megnézném, hogy a mostani általános iskolások találkoznak-e valaha az éneklés örömével. Tartok tőle, hogy a kereskedelemi tévék ezt pótolandó főzik ki a nézőknek a Csillag születiket meg a Megasztárokat. A táncházmozgalom sok hátrányt ledolgozott, ugyanakkor a középosztály találkahelye maradt, nehéz is felvenni a versenyt a dübörgő partidrogos diszkókkal. Művészetet nem azért tanulnak a szakkörösök meg a különórások, hogy okvetlenül Beethoven vagy Barsinyikov váljék belőlük. Természetesen ilyen is van, a tehetség hamar megnyilvánul, de a mai politikai hidegháborúban inkább hátrány, mintsem okos beruházás a jövőre nézve. A művészeti oktatásnak az igazi célja Békéstarhos óta nem változott.
Olyan fiatalokat, majd felnőtteket nevelni, akik harmonikus egyéniségükkel békében élnek a világgal. Ez igencsak vulgáris, már-már brosúrába hajló meghatározás, de igaz. Ők azok, akik szeretik a zenét, nem kifejezetten művelik, de hallgatják és gyönyörködnek benne. Ők töltik meg a hangversenytermek széksorait. Akik egy szobor vagy egy tájba illő épület láttán nem rohannak tovább, hanem megállnak gyönyörködni. Ők akkor is elmennek a múzeumba, ha nincs puccos külföldi tárlat, de azt a Borsos József-képet mindenképpen újra meg újra látni akarják. Akik tudják, hogy a rég meghalt magyar parasztoknak a bánata, öröme és méltósága örökül át táncainkba és dalainkba. Utóbbiak egyszerű odafigyeléssel gyönyörűséges metaforákat, szimbolikus jelentéseket küldnek a múltból felénk, ámulatba ejtve a hallgatót. Valami ilyesmi haszna lehet bármiféle iskolai művészeti tevékenységnek. Sajnos, tartok tőle, hogy a pénzek megvonása nem fog forradalmat kirobbantani. A tömegoktatásban az esztétikai nevelésre sem idő, sem alkalom nincs. Amikor a tanár annak örül, hogy azon a napon nem verték meg, nem rugdosták össze egy másfajta kultúra ifjú képviselői, akkor semmiről nem eshet szó a szűken vett tananyagon kívül.
A ma közvéleménye a művészeti szakköröket és egyéb kulturális különórákat inkább hóbortnak, mint hasznos időtöltésnek tartja. Az óvodák Donald kacsákkal meg más Walt Disney-giccsparádékkal díszítettek, a McDonald’s nevelte generáció itt van az ajtóban. Ahol kiscsoportos óvodásoknak már van kisminkelt szépségkirálynőjük, ahol anyák teszik fel az életüket arra, hogy castingról castingra hurcolják csemetéjüket, és ha egy szinkronszerepet kap a gyerek, akkor már egy lépéssel közelebb vagyunk a sztársághoz, mondják nagyot sóhajtva az anyukák. Ahol igen csekély médiamorgás volt azért, mert a Csillag születik énekversenyben engedélyezték egy nagyon kiskorú személy szereplését, ott rég sutba dobtak minden pedagógiai alapvetést.
Bármennyire ismétlésnek tűnik, újra vissza kell térni a magyar oktatási rendszer új keletű bűneihez. A művészeti oktatás sikeréhez nagyban hozzájárul a beszéd, a szókincs a kifejezések zsonglőrként való használata. Az iskola ma a legkisebb mértékben sem törekszik erre. Az alsó tagozat buktatás nélküli iskolája, a felső tagozat és a középiskola örökös tesztlapjai, a magyar irodalom teljes kiüresítése megtették a magukét. A végső csapás, amely generációk szókincsére, kifejezésmódjára nyomja rá a bélyegét, a memoriter eltörlése. Hogy a jövő iskolájában nem tanulnak a diákok könyv nélküli verseket, vagy más irodalmi idézeteket, a legnagyobb merénylet a magyar nyelv és a magyar szókincs ellen. Amely szókincs alaposan beszűkült, elég belehallgatni a kéretlen telefonokba vagy haveri beszélgetésekbe. Silány szavak, trágársággal fűszerezve. Az úgynevezett modern darabok kötelezően tele vannak obszcenitásokkal és ronda kifejezésekkel. Híre jár, hogy egy most futó cseh musicalt úgy magyarított a fordító, hogy telehintette trágár kifejezésekkel, amik a cseh eredetiben véletlenül sem szerepeltek. Arra hivatkozott, hogy különben az S-en (itt egy divatos színműíró neve következett) nevelkedett magyar közönségnek hiányérzete lenne.
Így lépegetünk mi lefelé azon a lépcsőn, amelyen a művészetkedvelő, önmagával békében élő, sokoldalúan művelt emberek felfelé igyekeznek. Nálunk nem ez az erény, nálunk az erőszak és a butaság ülnek párban a lépcső alján. És a hatalomnak ez nyíltan vagy burkoltan, de nagyon tetszik.