Leheletnyi nejlon

Százszor leküldték a padlóra, és százszor felkelt. Most sorsdöntő ütést készülnek bevinni neki: Silvio Berlusconi olasz kormányfőt a múlt héten megfosztották a bírósági zaklatásoktól mentesítő jogától. Megy a bal! – szisszennek fel sokan az arénában. Az biztos, hogy ez lesz a miniszterelnök egyik legkeményebb meccse, ám az olasz közönség többségének támogatására még mindig számíthat.

Törzsszavazók
Nehéztüzérséggel támadja Berlusconi azokat az újságokat, amelyek szerinte hadjáratot folytatnak ellene. Egymillió euróra perlik rágalmazás miatt a római La Repubblica napilapot, mert tavasszal tíz pontban – igencsak tendenciózus –, főleg a magánéletét érintő ügyekben kérdéseket intézett a miniszterelnökhöz. A francia baloldali Le Nouvel Observateur hetilap és a spanyol El País is ilyen sorsra jutott, de a Berlusconi család tulajdonában lévő újság, az Il Giornale kivételével majd minden olasz lap ellen indult per. Az ellenzéki sajtó háborút kiáltott, a sajtószabadság védelmében pár hete szervezett tüntetést, amelyen legalább százezren vettek részt. A baloldali lapok szerint a sajtószabadság elfojtására készül a kormányfő.
Berlusconi magánéleti botrányai miatt az újságok arról cikkeznek, hogy megromlott a kapcsolat a kormányfő és a Vatikán között. A közelmúltban csak egy római repülőtéren lezajlott, „Hogy vagy, hogy vagy?”-szerű, futó találkozót sikerült elérnie XVI. Benedeknél az olasz miniszterelnöknek. Az erkölcstelen életet nem nézi jó szemmel az a katolikus és templomba járó réteg sem, amelyik Berlusconi fő támogatójának, törzsszavazójának számít. A Vatikán napjainkban is politikai tényező Olaszországban, nem ajánlatos összerúgni vele a port.

Bizony, nem sok politikus élte volna túl azt a vesszőfutást Európában, amikor tavasszal Silvio Berlusconi nőügyei körül kipattant a botrány, és a lapok nap nap után hozták a zaftosabbnál zaftosabb részleteket. Nagy-Britanniában már a feléig se jutott volna el az ügy, le kellett volna mondania a miniszterelnöknek. A megengedőbb Spanyolországban is ki kellett volna állnia a kormányfőnek a közvélemény elé, és választóitól bocsánatot kellett volna kérnie viselkedéséért. Franciaországban is, ahol talán a politikusok magánéletének nagyobb a szabadsága, mindenképpen magyarázattal tartozott volna az első számú vezető. És vajon nálunk mi történne, ha kiderülne, hogy országunk irányítójának zavaros a magánélete, vajon kikényszerítené távozását a közvélemény, vagy elnéző mosollyal legyintenénk?
Az említett időszakban Olaszországban két százalékponttal esett Silvio Berlusconi népszerűségi mutatója, de még így is bőven ötven százalék fölött volt. Egy ilyen botrány miért nem rombolta porig a politikus népszerűségét? Az olaszoknak csupán húsz százaléka tartja úgy, hogy ez fontos kérdés. A többiek jót derülnek a feltárt ügyeken, sokan közülük egyszerűen hazugságnak ítélik azokat. Tehát hiába a majd egész Európára kiterjedő médiakampány, amely úgy próbálja meg beállítani Berlusconit, mint valami öregedő nőcsábászt, ostoba szatírt, akinek minden héten felajánlanak egy szüzet, otthon ez a próbálkozás zátonyra futott. „Olyan vagyok, mint önök, szeretem a szép lányokat, a focit és jól érezni magamat” – tette meg „beismerő vallomását” az érintett, jóízű nevetéssel.
Az olaszok hetven százaléka csak a tévéből tájékozódik. (Félő, hogy nálunk, ha megvizsgálnánk ezt a számot, még az olaszokénál is rosszabb mutatót kapnánk.) Berlusconi sajtóbirodalmának, a Mediasetnek három országos tévécsatornája van. A kormányfői kinevezések folytán a három közszolgálati adó közül kettő fölött teljes ellenőrzést gyakorol. A tavaszi prostitúciós ügyek kipattanása óta a RAI 1 közszolgálati csatorna említést sem tesz a leleplező riportokról, amelyek csupán a baloldali írott sajtóban jelennek meg. „Mi nem foglalkozunk mendemondákkal” – vállalta bátor véleményét a tévéadó hírigazgatója.
„A demokrácia olyan szakaszába értünk, amelyben az állampolgár nézővé válik, a részvétel helyébe lép a kommunikáció, a nézettségi adatok átveszik a közvélemény-kutatások szerepét, a kínálat pedig egyszerű piackutatási fogás lesz” – jegyezte meg elgondolkodtatóan a L’Espresso olasz hetilap közelmúltbeli számában Ilvo Diamanti politológusprofesszor. Az idei velencei filmfesztiválon bemutatott Videocracy (Videokrácia) című dokumentumfilm épp azt a folyamatot tárja elénk, hogy miként változott meg a Berlusconi-tévék agymosása hatására az olasz társadalom jelentős részének véleménye.
A posztdemokratikus fejlődés valóban a látványpolitizálás felé vette az irányt? – feszegetik többen is az olasz sajtóban. Ha Silvio Berlusconi felől közelítjük meg a problémát, akkor határozott igennel kell válaszolnunk a kérdésre – állítják. A jelenleg 73 éves miniszterelnök, Olaszország leggazdagabb embere (vagyonát nyolcmilliárd euróra taksálják) és legnagyobb médiavállalkozója az elmúlt tizenöt év alatt harmadszor tölti be a kormánytanács elnöki pozícióját. A banktisztviselő fia, aki fiatalkorában utasszállító tengerjáró hajókon énekelt, azzal is dicsekedhet, hogy a második világháború után egyedüliként töltött ki miniszterelnökként egy egész ciklust (2001–2006).
Milyen képet sugall az olaszoknak Berlusconi személyisége? Elsősorban gazdag, sportos, fociklub-tulajdonos, fitt, kiváló kedélyű. Minden tulajdonságával azt tükrözi: hatalmon lenni jó. „Az olaszok azért szeretnek engem, mert fiatal, szép és jó vagyok, ezenkívül nagylelkű, őszinte és lojális” – így hangzik a megnyerő mosollyal kísért önjellemzés. Berlusconi azonban nem ilyen, sőt. Minden igyekezetével azon van, hogy kövesse a sztárkultusz egyik aranyszabályát: sohase mutasd magad természetesnek, mert rajtavesztesz.
Jó tudja ő is, el kell játszania, amit várnak tőle: az ápolt, kiváló eleganciával öltözött férfit, aki még ilyen korban is vonzó tud maradni. Mint egyik kebelbarátja mondta róla: Mussolini óta olasz politikus ennyit nem foglalkozott a megjelenésével. Állítólag a nagyobb tévéinterjúi előtt leheletvékony nejlonnal vonatja be arcát, hogy a képernyőn ne tűnjenek fel a ráncai. Minden reggel felhívja a jósát és a közvélemény-kutató cégét, hogy aznap mire számíthat. „Berlusconi a megfelelő átalakítás után eladja testét, nyelvezetét, eszméit, hogy megtalálja egyetlen célját: azt, hogy a közvélemény belészerethessen” – fejtette ki Vincenzo Susca római kommunikációs professzor a francia Le Monde napilapnak nyilatkozva.
Az alkotmánybíróság múlt heti döntése megsemmisítette az Alfano-törvényt, amely szerint négy fő tisztségviselő – az államelnök, a kormányfő, a szenátus és az alsóház vezetője – esetében hivatali idejük alatt nem lehet őket bírósági úton felelősségre vonni, az ellenük folyó pereket tisztségük viselése alatt szüneteltetni kell. A tizenöt tagú alkotmánybíróság arra hivatkozott, hogy ez sérti a törvény előtti egyenlőség elvét.
A törvényt a 2008-as tavaszi parlamenti választásokon aratott Berlusconi-győzelem „másnapján” fogadták el, mégpedig azért, hogy a kormányfő ne töltse majd minden napját a rendőrségen és a bíróságon. Ami igaz, igaz, ugyanis egyes krónikások szerint több mint 2500 rendőrségi meghallgatáson kellett volna megjelennie, majdnem hatszáz idézést kapott. Az elmúlt tizenöt évben 26 polgári és büntetőper indult ellene: tizennyolc alkalommal nem találták megalapozottnak a vádat, míg négy esetben elévült a bűntett.
Maradt négy, amelyből kettő korrupciós ügy. Ezek azonnal újraindulhatnak, feltehetőleg ezek jelenthetnek gondot az ügyvédjeinek. Berlusconi elsősorban üzletember és nem politikus. Az üzleti világban pedig pénzzel mindent meg lehet venni, illetve amit nem, azt is. E szellem hatása alól – úgy tűnik – számára nincs menekvés. Az egyik per David Mills brit ügyvéd 1997-es megvesztegetése, akit el is ítéltek emiatt. Hatszázezer dollárért hamis szakértői jelentést készített Berlusconi számára, amelynek segítségével a vád szerint adócsalást követett el, körülbelül kilencvenmillió eurót helyezett el külföldi adóparadicsomokban. A másik ügy a Mediaset vállalatát érinti: amerikai filmjogok megvásárlásakor majd a dupláját számlázták a valós összegnek.
A gondokat csak növeli egy közelmúltbeli ítélet, amelyben a kormányfő korábbi vállalatát marasztalták el. Carlo de Benedettinek, a nagy ellenségének, egyik fő riválisának, a baloldali laptulajdonosnak kellene fizetnie 750 millió euró kártérítést, mert vagy húsz éve a Berlusconi-csoport megvesztegetés útján jutott a Mondadori kiadóvállalathoz. Természetesen azonnal fellebbeztek, hiszen ez az összeg nyomot hagyna még a Berlusconi-birodalmon is. Korrupció, csalás, adóelkerülés, hamisítás, sikkasztás – hát
Olaszországban sem egyszerű dolog ilyen nagy vagyont összehozni.
A vég kezdete, Bilincsbe, bilincsbe!, Üdvözlünk, Silvio Berlusconi Corleone! – ilyen címekkel köszöntötték a kormányfőt az alkotmánybíróság döntésének másnapján az ellenzéki lapok. A miniszterelnök a hír hallatán állítólag őrjöngött az irodájában, majd magabiztosságát megőrizve lépett ki a nyilvánosság elé: természetesen tiszteletben tartja az alkotmánybíróság döntését, de azért pár fricskát elhelyezett.
A múlt hét végén ügyvédeivel áttekintették a lehetséges változatokat: nagy az esélye annak, hogy ki tudják húzni a pereket 2012 végéig, amikor lejár Berlusconi mandátuma, sőt nem egy el is évül addigra. 2008 előtt is kihúzták az időt, pedig akkor sem élvezett semmilyen mentelmi jogot. Nem lesz itt lemondás, idő előtti választás, de még politikai válság sem, legalábbis ezt sugallja a Berlusconi szája szegletében meghúzódó enyhe mosoly: ne higgyetek a valóságnak, itt vagyok én nektek!