Ló

Nagyapám otthona a vas és acél országa volt. Páncélos lovag gyanánt rohamozta a munkadarabokat sisakja mögül, szikrázó lándzsával vágtatott előre. Nagyapám udvarán motorok sorakoztak, Riga, Simson, MZ, még egy Pannónia is, ő hunyorogva, hosszú karját lóbálva intett, micsoda száguldás lesz még ebből! A mi Jawánkat is elvitte, majd ő rendbe teszi, repülünk rajta, mint a madár. Mégis ő röpült, majdnem a végtelenbe, a fék nem fogott, és az egyik pirosnál mi, az autóban ülők, láttuk nagyapámat teljes sebességgel, üvöltve tovazúgni. Egy motorosra ordított, aki formatervezett járgányával illedelmesen állt a közúti lámpánál, de mikor a visszapillantóból meglátta az apokalipszis irgalmatlan lovasát, gázt adott a Kawasakinak, és rémülten törpült el a láthatáron. Próbáltuk utolérni az öreget, néha feltűnt a távolban zakatoló alakja, de semmi meg nem állíthatta, mi pedig kénytelen-kelletlen a KRESZ unalmas szabályaihoz idomultunk, csak jóval utána érkeztünk a házukhoz. Fogalmunk sincs, hogyan bírta végül megállásra paripáját, de akkor már csapzottan nézegette a járgányt, jó kis masina ez, fiam, csak meg kell hegeszteni itt-ott, szikráztak fel tekintetében a páka csillagai.
Nagyapámat gyorsan elfutotta az indulat, nem volt tanácsos buszon a lábára lépni, ugyan minek kötözködnénk egy kétméteres pasassal, aki naphosszat harminc-negyven kilós vastömböket mozgat a légkalapács alatt a sűrű füstben… Nagyapám harcos szocdem volt, vállán cipelte a munkásosztály gondját. Mikor a kommunisták felszámolták a pártot, csavarkulcsot ragadott, majd ő kiveri azokat a gyárból. Csapata élén átvágtatott a szomszéd műhelybe, jól helybenhagyta a történelmet (az is őt), ne merjen az útjába állni. Végül csak meghunyászkodott, hasznára váltak az ideológiai kisfröccsök, az élmunkásságig vitte, neve büszkén lengedezett a gyár homlokzatán. Derék sztahanovistaként számos újítást kiötlött, hogyan lehetne még egy munkafázist kihagyni, szélnél sebesebben munkálni a vasat, a tartósság elve nagyapámat nem hozta lázba, majd meghegesztjük újra, kisfiam.
A Ganz-gyárban anno szigorúan vették a munkaidőt, így nagyapám egyszer késésben lévén gondolt egyet, biciklijével nem került a híd felé, hanem a rakparton lezötyögve egyenesen nekivágott az alig megszilárdult jégpáncélnak. Rémült kiáltások röpdöstek utána, de ő tekert, szeme előtt a késést regisztráló lyukkártyák lebegtek, csomagtartóján termosz és uzsonna, a gumikerekek nyomán recsegett a kéreg, de nagyapám mindig gyorsabb volt a repedésnél, időben partot ért.
Nagyapám könyökén, térdén göbök képződtek, ám sejteni lehetett még a csontos, inas végtagokban lakozó erőt. A Ganz-Mávagban valaha napi nyolc órában szívta a makacs fekete füstöt, amely megrajzolta a fülkagylók mintáját, elszínezte az orrváladékot, és szorgalmasan tömítgette a kiterítve focipályányi területet lefedő tüdőlebenyek légzőfelületét. Az öreg Fecskét, Munkást, majd Symphoniát füstölt, ugyanazon a focipályán küzdve önmaga ellen. A harc nyomaira később mi, unokák is rábukkantunk: nagyapám útját galuskányi köpetcsomók jelezték a kertben.
Nagyapám szenvedélyes viszonyt ápolt a szomszédokkal, hullámpala kerítést épített ellenük, ez volt a várfala, ezt döngette seprűvel, nagy hangon szidva az anyjuk istállóját, átmenni, bunyót provokálni akkor már nem volt ajánlatos. Nagyapám szenvedélyesen lottózott, nem ész nélkül, mint a buta parasztok, hanem mint szakképzett gyári munkás, akire számít a társadalom, akinek érdemjeleivel lelkesen játszanak az unokák. Nagyapámnak a lottón szisztémája volt, matematikai rendszer szerint helyezkedett a számokkal beültetett focipálya mezőin, időnként hármasa volt, és visszanyerte egy-két szelvény árát.
Nagyapám a fronton lelkesen húzta az igát, ment előre. Azt mondta, a lövöldözés hagyján, de képtelen elfeledni a kézitusát, a kétségbeesett döfködést, a szurony hangját, ahogy a másik ember testébe hatol. Nagyapám végigministrálta a háborút, az összes temetésen lóbálta a füstölőt, az a pap olyan ember volt… Nagyapám látta, amint az atya lehajol egy haslövéssel fetrengő fiatal katona mellé, a fülébe súg valamit, mire a honvéd arca kisimul, és elalszik, mint egy angyal. A háború után szem elől veszítette a tábori lelkészt, mire megkereste volna, az illető már meghalt. Nagyapám így a templomból is elmaradozott, gyanakodva figyelte a munkásság öntudatát romboló, népnyúzó papokat, de nagyanyámtól minden vasárnap kikérdezte a prédikációt, és kijavította, ha valamit rosszul mondott, pontosan emlékezett az előző meg az azt megelőző hetire is.
Tüdeje focipályája egyre zsugorodott, a köpetek sűrűsödtek, de nagyapám nem hátrált. Szitkozódott, miért nem megy úgy a munka, mint azelőtt, hibáztatta a mai vasat, a mai hegesztőpákákat, mindent. Mikor beköszöntött az első téli fagy, hajnalban kiment a kertbe, hogy megfüstölje és betekerje a meggyfacsemeték törzsét, a saját törzsét viszont elfelejtette betekerni, attól fogva alig bírt felkelni az ágyból. Fetrengve, hörögve követelte, hozzunk neki papot, ne valami zöldfülűt, pontosan olyat, aki ért a varázslathoz, mint az ő tábori lelkésze. Téblábolt a negyvenévnyi mély árok előtt, az ugrásra már rászánta magát, csak az idő telt rettentő lassan. Megrendülten jött ki tőle a pap, egész élet zúgott a fülében, nekem mennem kellett, a húgom váltott fel nagyapám ágya mellett. Nem volt még mobiltelefon, így mikor estefelé hazaindultam, nem tudtam, hogy feleségem már otthon imádkozik az ikon előtt, sem hogy távozásom után nagyapám megbokrosodva kitört a karámból, káromkodva vette be magát a fürdőszobába, ott elzuhant, összetörte magát, és nem kelt fel többé.
Valami mégsem hagyott nyugodni, mert egy megállóval korábban szálltam le a buszról, gyalog indultam haza, pedig ömlött az eső, patakzott ballonkabátomon, csorgott a nyakamba, teljes focipályányi tüdővel lélegeztem, széttárt karomat emeltem az égre. A zuhogó víz drótkötelei és a villámok hegesztőpákájának szikrázása közepette egy csontos alak mind nagyobbakat szökellve távolodott odafenn.