Mennyiség és minőség kontra ostobaság

Magyarország a mennyiségek országa. Hiába dőlt meg a rendszerváltással a kommunista párt egyeduralma, a rendszer egészét átható mennyiségi szemlélet győzelme a minőségi felett újabb húsz éve töretlen maradt. Legyen szó tömegközlekedésről, egészségügyről, oktatásról, szociális ellátásról, közigazgatásról – az égbekiáltó pazarlás és az észszerűtlen szervezés legtöbbször gyenge minőségű szolgáltatással párosul. A rossz minőségű politika ugyanis az élet szinte minden szférájára átterjed, megfertőzi, a gyógyulási folyamat pedig lassú és küzdelmes.
Egy néppárt azonban nem tud másból kiindulni, mint a szavazói tömegből és a többségi elvárásokból. A Fidesz néppárt, sikerét csakis a választási győzelem jelentheti – ez a néppártok igazi problémája. Sok politikus, sok érdek(képviselete), sok saját vagy közeli sajtótermék – nagy szavazótábor. A minőségi politizálást le kell hogy gyűrje a mennyiségi szemlélet. Csak a győzelem számít, más nem. Így minden szavazó kell. Ezért nem lehet ellenzékből programot adni az országnak. Ezért lehetnek hívei egyszerre a Jobbiknak is és az MDF-nek is a Fidesz frakciójában. Ezért van privatizációpárti és -ellenes egészségpolitikus a legnagyobb ellenzéki pártban. Ezért van a Fidesznek polgármester-országgyűlési képviselője, aki szerint a terhes cigány asszonyok gumikalapácscsal verik a hasukat és olyan, aki szerint az ilyen mondatok vezettek Magyarországon nemzeti tragédiákhoz, amelyekről meg kell emlékezni, és az emlékeknek pedig múzeumot kell állítani. És ezért van, hogy Orbán Viktor a Hír TV-ben megígéri: minden magyar településen lesz általános iskola. Ez a mennyiségi szemlélet, hiszen a leendő miniszterelnök minden szavazónak megígért sok iskolát. A dolog minőségi részleteibe Orbán Viktor nem ment bele, azaz nem részletezte, hogy ez mekkora, más területről elvett közpénzből oldható meg, milyen minőségromlással – hiszen például minden falusi elsős gyermek egy osztályba fog járni a negyedikessel.
Évek óta tudjuk, látjuk, hogy Magyarországon nem a politikai programok, nem az ország problémáira adott konkrét (és reális!) megoldási javaslatok vitája folyik. A közbeszédet nem az életképes „országvíziók” versenye határozza meg. Utópiák néznek farkasszemet bejelentett, de soha véghez nem vitt cselekvési tervekkel. Ilyen körülmények között a problémákra instant válaszokat – de nem megoldásokat! – nyújtó Jobbik izmosodásán csak az csodálkozik, aki az elmúlt húsz évet nem ebben az országban élte le. A rossz minőségű, igénytelen politikának itt a még rosszabb, még igénytelenebb, de elsősorban még veszélyesebb lesz az eredménye. A magyar választók többsége pedig a változást már nem szeretné, hanem követeli. Mégpedig attól, aki látszólag a legtöbbet és a legkönynyebb utat kínálja.
Nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Jobbik a június 7-i éjszakánál is nagyobb meglepetést okoz jövő tavasszal, a Fidesz pedig megnyeri a választásokat. Minden más képlékeny. Főképp az, hogy merre indul el Magyarország megannyi elvesztegetett, rossz minőségű politikával fémjelzett év után. Az EP-választáson történt földindulás után azért korai lenne a Fidesz elsöprő győzelmét kihirdetni. Nem kizárt még az sem, hogy Orbán Viktornak a kétharmados többség helyett a kormányzóképességhez kell majd partnert keresnie.
A Jobbik nő, fejlődik, erősödik. Néhány, már korábban is inkább a félrevezetésben járatos kutatóintézet nyugtatgatja a Fidesz vezetőit, mondván, a Jobbik gyengült. Ebből is látszik, hogy a politikai paletta mérsékelt (demokrata) szereplői jobbára tanácstalanul szemlélik a szélsőjobboldal izmosodását, legfeljebb egymást okolják egyre félelmetesebb erejéért. A rácsodálkozáson túllépve azonban lassan ideje lenne elgondolkodni, milyen következményekkel jár majd a Jobbik térnyerése. Milyen változásokat hoz 2010 után a parlamenti politikában egy szélsőséges párt részvétele? Milyen hatással lesz a magyar társadalomra, ha Vona Gábor intézményes keretek között, egy napirend előtti felszólalás keretében fogja követelni a cigánybűnözés megfékezését, kritikusainak Izraelbe távozását, a kereskedelmi tévék és bankok megbüntetését? Ma két dologból indulhatunk ki: a Fidesz győzelméből és eddig ismert koalíciós paraméterekből, amelyek szerint Orbán Viktor sem az MSZP, sem a „szélsőjobboldal” (egy helyen: „Jobbik”) segítségéből nem kér.
A mennyiségi politizálás természetesen nem megvetendő dolog ott, ahol mindenki szavazhat. Annak is ugyanannyit ér a voksa, aki napi szinten figyeli a politikát és annak is, aki egyáltalán nem. Kell hogy legyen szereplő, aki a mennyiségi politikára utazik. De kell hogy legyen emellett olyan is, aki a minőségi politikára és programokra. A minőség ebben az esetben (is) fordítottan arányos a mennyiséggel – politikáról lévén szó –, a népszerűséggel. Ez a helyzet a Dávid Ibolya és Bokros Lajos által képviselt programokkal és elképzelésekkel is. A szabad piacgazdaság, az öngondoskodás, a kicsi állam és általában a valódi konzervatív értékek képviselete a mai Magyarországon egyelőre kisebb vonzerővel bír, mint a Fidesz-recept szerint készült sajátos ideológiai turmix. A kettő azonban csak látszólag zárja ki egymást.
A Fidesz és az MDF politikája között nagyon sok különbség van, de kibékíthetetlen ellentétekről nem beszélhetünk. Lássunk erre két példát. A Fidesz azt mondja: ösztönözni kell a közoktatási intézményeket, hogy az egész napos iskola pedagógiamodelljét válasszák, hiszen ez a megoldás integratív, és lehetőséget teremt a délutáni foglalkozásokra, a tanulásra. Az MDF ugyancsak az egész napos iskola pártján áll, ám hozzáteszi azt is, miből lehetne finanszírozni az intézmények bővülő szolgáltatási körét: a családi pótlék célzott felhasználásából, az iskolák számára történő átcsoportosításából. Mára a Fidesz egykulcsos adópárti lett, Varga Mihály szerint a költségvetési kiadások kontrollja és 45 százalékos GDP újraelosztási arány a bevezetés feltétele. Az MDF évek óta határozottan kiáll az egykulcsos adó mellett, de nem csak általánosságokban beszél a feltételekről. A fórum 2008 tavaszán bemutatott Nemzeti adószabadság programjának lényege a bevételkiesések és -növekedések egyensúlya: az egyszeri, 10 százalékos kulccsal működő adóamnesztiából 75 milliárd, a háromkulcsos áfából (25, 12, 5) 400 milliárd, a 18 százalékos szja hatására belépő 300 ezer új adózóból és a számtalan adókedvezmény eltörléséből alsóhangon is 400 milliárd azonnali bevétel származott volna. Mindezeken túl az MDF nemrég kimondta azt is, amit egy választás előtt egyik néppárt sem merne: a minimálbér adómentessége hazug és káros rendszert tart fenn, sem a munkavállalónak, sem a munkáltatónak nem jó.
A Fidesz néppárt, így természetesnek tekinthető, hogy mennyiségi politikát folytat. Nagyon sok embert kell egyszerre megszólítania, ezért nem vállalja a következetességgel és minőséggel járó kockázatokat. Az MDF ezzel szemben programpárt: minőségi politikát folytat, természetéből adódóan kisebb, így hitelességével és értékeivel tudja szűkebb szavazóbázisát megtartani. Az MDF nemzeti csúcson elmondott válságkezelő programja erre a legjobb példa: a valamit valamiért elvétől akkor sem tágíthat, ha ezzel szűkíti a potenciális választói körét. A konzervatív politikusok mindezt vállalták, amikor kimondtak olyan közismert, de a néppárt számára rettegett tényeket, mint például a 13. havi nyugdíj fenntarthatatlansága, az egészségügyi hozzájárulás kiterjesztése minden, a munkaerőpiacon aktívnak tekinthető személyre, vagy a családi pótlék egy főre jutó jövedelemhez kötése.
Olyan megoldásra van tehát szükség, amely úgy teremti meg Magyarország kormányozhatóságának feltételeit, hogy sem a széles választói támogatottságot, sem a minőségi politika követelményeit nem veszélyezteti. Sőt, a cél, hogy végre a két szempont egymásra találjon.
Minél mélyebbre ásunk a két párt politikájában, annál inkább arra a következtetésre juthatunk, hogy Magyarországon csak a minőség találkozása a mennyiséggel teremthet életképes együttműködést. A Fidesz számára a másik lehetőség a Jobbikkal történő szorosabb együttműködés. Akkor majd az ostobaságból lesz mennyiség. Naponta halljuk majd Morvai Krisztinát, hogy hol a „metélt farkincák”, hol a „nem fizetjük vissza az IMF-hitelt” gondolataival kormányozza Magyarországot. Akinek van erre ízlése, válassza ezt.

A szerző politikai tanácsadó