Minta szerint

Miért lepődik meg bárki ebben a fennálló, igazságtalan és méltatlan helyzetben azon, hogy ha az agyonsanyargatott gazdák, kisvállalkozók, kereskedők megpróbálják kijátszani
az adószabályokat, amikor egyes köztudottan iparmágnás kormánypolitikusok pökhendien kivonják magukat az adózás alól?

Annak a politikai gyakorlatnak, viselkedésnek és „kultúrának”, amely a 2002-es kormányváltás óta eluralta a magyarországi közéletet, az anyagiakban mérhető, forintosítható károkon túl pénzben alig kifejezhető erkölcsi deficit is a következménye. Az állami struktúrák szétzilálása, a közjólétet, az ellátást, a közszolgáltatást szolgáló intézményrendszer – egészségügy, családtámogatás, oktatásügy, közösségi közlekedés, vasút, közút és postahálózat stb. – kifosztásának és lerontásának mértékét pontosan megmutatja a fenntartásukra és fejlesztésükre szükséges pénzek évek óta tartó elvonása. A társadalomban végbement rombolás hatását azonban leginkább a közösségi normák lezüllése, a hétköznapok „erkölcsi” jelenségei, konkrét példái tanúsítják.
A Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon nevéhez fűződő, nyolcadik éve tartó új kormányzási stílus, a hazudozás, a ködösítés, a lopás, a csalás, a harácsolás, a pazarlás, a korrupció és a protekcionizmus nyolcadik éve zavartalanul folyik, és ez nem kis idő. Évről évre, szinte észrevétlenül burjánzott el és növekedett állami szintre a törvények áthágása, a jogszabályok rabulisztikával, szómágiával történő kikerülése, a fekete fehérre dumálása, a mellébeszélés, a ködösítés, a figyelemelterelés tudománya, s mindez eddig politikai és jogi következmények nélkül. Márpedig ha „ott fenn” napról napra gátlástalan, felelőtlen és erkölcstelen magatartási mintát mutatnak, az „alul lévők” hajlanak azokat ellesni és követni. Végül is társadalmi egyenlőség van, demokrácia, liberalizmus vagy mi a fene. Amit másoknak szabad, azt mi is megtehetjük, vélik sokan, és e szerint cselekszenek.
Mi csodálkoznivaló van azon, hogy az ország lakossága anyagi erején felül fogyaszt, hitelből él és vásárol – inkább felesleges, mint szükséges – javakat, majd végzetesen eladósodik? Hisz ugyanezt teszi a kormány is. Miért ne vennénk újat a hároméves számítógép helyett a gyereknek, amikor „ezek” kidobtak pár száz millió forintot valami kakaóbiztos klaviatúrájú óvodai komputerekre? – győzködik magukat, és már mennek is a bankba hitelért. Ők is csak az államot utánozzák, amelynek végrehajtó hatalma pénz híján kölcsönt vesz fel uzsorakamatra, mit sem törődve a visszafizetéssel. A majd csak lesz valahogy; olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen filozófiáját a hétköznapi fogyasztóknak a fenti adóssághalmozók példája sugalmazza, hiszen ők nyaltak fel annyi uzsorakölcsönt, hogy a hazai GDP arányában 2001-ben még „csak” 53 százalékot kitevő bruttó magyar államadósság 2008-ra 73 százalékra nőtt, az idei év végére pedig bízvást meghaladja a nyolcvan százalékot.
Nem lényegtelen különbség azonban a következményekben, hogy amíg Átlag Ottónénak kamatostul vissza kell fizetnie a tartozást, különben viszi a bank a lakást, addigg az ország eladósításában jeleskedők nem felelnek a vagyonukkal a felelőtlenségükért.
Gyurcsány Ferenc hiába töltött be hivatalt felelős magyar miniszterelnök néven éppen abban az öt évben, amely alatt ötödével hízott meg a közös adósságunk, ha netán el kellene számolnia a felvett dollár- és eurómilliárdokkal, akkor sem találna a bíróság más lefoglalható vagyontárgyat a nevén egy 50 négyzetméteres vidéki lakásnál. Az emberek pedig vigaszul – azok is, akik nem könnyelműségből, hanem a hamis választási ígéretekre, hangzatos tervekre alapozva vettek fel hitelt építkezés, vállalkozás céljára, majd csődbe jutottak az adó- és áremelések miatt – tréfálkozhatnak azon, hogy Veres János utánfutóját Hagyó Miklós Trabantjához kötik, azon viszik Gyurcsány pápai paneljába Klára asszony ruhásszekrényét államcsőd esetén. Miért lepődik meg bárki ebben a fennálló, igazságtalan és méltatlan helyzetben azon, hogy ha az agyonsanyargatott gazdák, kisvállalkozók, kereskedők megpróbálják kijátszani az adószabályokat, amikor egyes köztudottan iparmágnás kormánypolitikusok pökhendien kivonják magukat az adózás alól?
Sajnos a (rossz) vicc határát súrolják azok az immár mindennapos, kabarészerzőket megszégyenítő, botrányos esetek, amelyek száz- meg százmilliókról – esetenként nagyságrenddel többről – szólnak. Egy nyugdíjas falumbeli, akinek pincéjében pár liter saját „baracklét” találtak a fináncok, búsan hasonlította össze, mennyivel súlyosabb pénzbüntetést kapott ő, mint Princz bankelnök a tőle elpárolgott közel kétszázmilliárd forint közpénz miatt. Avagy: miféle erkölcsi alapja van a Budapesti Közlekedési Vállalatnak marcona ellenőrökkel vadászni azokra az utasokra, akik egy-egy jegy árát megpróbálják elbliccelni az egyre ramatyabb, de már nyugat-európai áron kínált közszolgáltatáson, amelyen egymegállónyi utazás ugyanannyiba kerül, mint a leghosszabb villamos- vagy buszjárat igénybevétele; s eközben az évente adott ötvenmilliárdnyi adóforintból mesés vezetői (nem járművezetői) fizetések, jutalmak, prémiumok lesznek? Vagy: az évről évre csak veszteséget produkáló, hálózat- és járműfejlesztés helyett mind több pályaszakaszt felszámoló, járatokat megszüntető, rozsdás, piszkos vagonokkal közlekedő MÁV vezetői repülővel utazgatnak Prágába, Párizsba, link „szakmai” konferenciákra az állami szubvencióból.
E példák csupán a legutóbbi hetekben kibuggyant, valóban hajmeresztő korrupciós, a közpénzek magas szintű privatizálásáról szóló botrányok. Hol vannak már az elmúlt évek piszkos ügyei, bedőlt tervei, milliárdos ötletei, ki tudja fejben tartani, hány hasonló herdálás került nyilvánosságra nyolc év alatt? Az azonban talán eszébe jut valakinek, hogy a jelenlegi politikai garnitúra 2002 előtt botránypolitizálásról zengedezett. Kuncze pártelnök és városházi vitézei „Lop stop!” táblákkal masíroztak, ám a kormányváltás után egyetlen perre vitt esetben sem született elmarasztaló bírói ítélet.
Különösen arcpirító az a duplán negatív politikai fejlemény, amelyet a Gyurcsány–Kóka-klikk újraválasztása hozott az országra. A 2006-os kampányban azzal érveltek a voksok gyűjtésekor, hogy négy év nem volt elegendő a tervezett eredmények megvalósításához. Nos, az újabb ciklus alatt sikerült még túlteljesíteniük is a tervüket, az ország gazdaságát úgy nullázták le, hogy a zsebüket még jobban megtömték. De hogy az eredeti problémafelvetésnél maradjunk, álljon itt – nem végül, csak befejezésül – egy friss példa, amely illusztrálja, milyen romboló hatása van az intézményesülő, retorzió nélküli „nagy ügyeknek” az önkényeskedésre hajló, köznapi kis stiklizőkre. Kevés érzékenyebb, felháborítóbb dolog van, mint amikor valaki egy ritka természeti kincsünkre, kulturális értékünkre igyekszik rátenni a kezét, és a jogszolgáltatás gyengeségét kihasználva keríti azt a magánbirtokába.
Lapunkban is többször írtunk a Gellérthegyen villaépítés földmunkái során 2007-ben előkerült, egyedülálló geológiai értéket képviselő kristálybarlangról, amelyet azóta – mivel a bejárata magánterületen van – még a kutatók sem közelíthetnek meg, nemhogy a látogatók. A helyi újság minapi beszámolója szerint az ügy vesztésre áll, a tulajdonos(ok) és ügyvédeik mindent megmozgatnak az építési szabályok kijátszására. Nem szeretném, ha félreértenének, de igazuk van: ők is csak azt csinálják, amit odafent látnak.
Hogy is volt az a bizonyos „építészeti” eset a Nyugati pályaudvarnál az új kormányzati negyeddel, tervpályázattal, kisajátítással, telekcserével, propagandával és perrel együtt, ahol végül úgy szállt el tízmilliárd (!) forint, hogy egy kapavágás sem történt? Azt a projektet ki hagyta jóvá, melyik hatóság engedélyezte?