Takaros udvarra gurul be az autónk, ahogy megérkezünk az értelmi fogyatékosokat ellátó szakolyi otthonba. Megáll a seprű és a lapát a lakók kezében, kíváncsi tekintetek kísérik jöttünket. Egy pillanatra a nyikorgó talicska is leáll, aztán folyik tovább a munka, nincs idő a nézelődésre.
– Az igazgató bácsi autóját őrzöm – lép közelebb hozzánk az egyik fiatalember, aki az önkéntes munkát otthagyja egy kicsit, hogy felvezessen minket az irodába. Turcsik László tizennégy éve vezeti az intézményt, ügyesen lavírozva az anyagi nehézségek között. Leülünk a hangulatos szobában, hogy elmesélje, hogyan élnek.
– 138 millió forint állami támogatást kapunk évente, ami éppen csak a bér jellegű juttatásokat fedezi – kezdi. Az étkezést, az ellátást a lakók járulékaiból kell fedezniük, de az minderre csekély öszszegnek bizonyul. Kisebb földterületeket vettünk bérbe, ahol hagymát, burgonyát, csemegekukoricát és egyéb zöldségeket, gyümölcsöket igyekszünk termelni. A lakók elültetik a magokat, kapálnak, locsolnak, aztán ősszel leszedik a termést. Másképp nem menne – tárja szét a karjait az intézményvezető. A káposztát maguk savanyítják, a lecsót, a paradicsomlevet, a zöldbabot és más befőtteket szintén ők készítik el, így minden évben 2000-2500 ötliteres üveg telik meg finomságokkal. Nyáron a csoportvezető dolgozók munkaidőn kívül maradnak segíteni, mert tudják: e nélkül képtelenség biztosítani az étkeztetést. Még a föld bérleti díjának kifizetésével is lényegesen olcsóbban jutnak így a télire valókhoz, mintha közértben, piacon vennék meg azokat.
Az intézményben már nincs min spórolni. Tizenhét emberrel kevesebbet foglalkoztatnak annál, mint ahányat meghatároz a jogszabály. Így csak ideiglenes működési engedélyt kaphatnak. – Néhány éve kénytelen voltam pár embert elbocsátani – emlékszik vissza az igazgató. – Jöttek a lakók, hogy ne küldjem el őket, inkább összeadják a fizetésüket. Nagyon nehéz volt – komorodik el az arca. Mint mondja, mivel a lakóik család nélkül nőttek fel, a dolgozókkal kialakult kapcsolat fenntartása kiemelt értékű, így nemcsak a kollégák, az ellátottak is megszenvedik a létszámcsökkentést. Ha azonban a jövő évi büdzsé életbe lép, nincs más kiút, újabb embereket kell elbocsátani, hiszen a meleget vagy a kenyeret nem nélkülözhetik.
A bizalom kialakítása a sérült emberek esetében ráadásul évekig tarthat, hiszen mindegyiküknek saját élettragédiája van, nehezen nyílnak meg. Ritát 13 évesen küldte utcára az édesanyja, hogy szerezzen magának pénzt, ha éhes. Fázott és félt, egy idegen utcalány segített neki mosakodni. Verát csak igen hosszú idő után tudták szóra bírni az intézményben dolgozók. Hároméves volt, amikor rágyújtotta a házat az édesanyja.
– Nem a szociális ellátókon kellene spórolni, ezek az emberek egyébként is nyomorúságos sorban élnek. Egy szavahihetetlen kormányzat, amely bevallotta, hogy éveken át hazudott, becsapta az országot és az embereket, most a saját rossz döntései miatt büntet. A döntéshozó nagyurak elfelejtették: ők a haza követei, és ők vannak az emberekért, nem az emberek őértük – nehezményezi Turcsik László.
„Éjjeliszekrény, lábtörlő a folyosóra, kisebb és elérhető cipőtartó, felmosótartó, mini teakonyha, ágyak fölötti polcok, faliszőnyeg” – olvasható egy kis fecnin, amit az újonnan beköltözött fiúk írtak öszsze. – Olyan keveset kérnek, a legkisebb dolgokat is értékelik. Amit tudok, megadok nekik, de egyre nehezebb – panaszolja az igazgató. Néhány hete Egerbe vitte őket, mert nem tudták, mit jelent a szüret. – Szerettem volna, hogy érezhessék a szőlő illatát, és megismerhessék ezt a régi, szép tevékenységet – meséli. Egy barátja engedte földjére a fogyatékos fiatalokat és időseket. A szomszéd értesítette a hatóságot, hogy illegális munka folyik. De talán csodák még vannak, amint megértették a kiérkező ellenőrök, hogy ez nem feketemunka, csupán fogyatékosok emberek szerezhetnek élményt tíz fürt szőlő leszedésével, elmentek.
A sok nehézség ellenére mégis terveznek. – A karácsonyt azzal fogjuk ünnepelni, hogy kettéfalazzuk a nagyszobákat, így mindenki kétágyas szobában lakhat – lelkesedik az igazgató. Értetlenkedve nézünk rá, hiszen ez több millió forintos beruházás – általában –, de mielőtt feltenném a kérdést, már jön is a válasz. – Mi nem szórjuk és nem lopjuk a pénzt. Mindent magunk végzünk. Megmutatjuk a fiúknak, hogyan kell falat húzni, és képesek lesznek megcsinálni, ahogyan a festést is – mondja.
Amint elindulunk a lakók közé, azonnal körénk sereglenek, és mindegyikük a saját szobája felé invitál minket, ahol aztán büszkén mutatják saját készítésű tárgyaikat, vagy zenelejátszójukat amit spórolt pénzükön vásároltak. – Ő volt a legjobb barátnőm, meghalt – mutat a falra ragasztott képen mosolygó nőre Borika. – Nagyon hiányzik – válik szomorúvá a hangja. Amikor arról kérdezzünk, mi hiányzik tőle a legjobban, azt mondja: a léte, a mosolya és a vidámsága. 21 évig laktak egy szobában, aztán Márti, a barátnő agydaganat miatt elhunyt. – Akik itt élnek, mind hiányolják a családi életet. Azért szeretünk is itt lenni, mert az intézetisek lettek a családunk – folytatja a beszélgetést. Amikor a terveiről kérdezzük, nem gazdagságról, még csak nem is saját otthonról beszél. Annyit mond csupán: „sok szeretetet akarok adni, mert mindenki arra vágyik”. Egy másik szobában Gyuri fogad minket, a sarokban összetákolt dobfelszerelés bújik meg. Azonnal a dobok mögé pattan, és bemutatja tudományát. Mi tagadás: ügyes, a Petróleumlámpa ritmusa tökéletesen felismerhető. Néha kikukucskál a cintányérok mögül, elismerő pillantásra várva.
– A 150 lakó közül 143-nak nincs értékelhető családi kapcsolata – jegyzi meg az igazgató, amikor arról beszélgetünk, mit jelent a fogyatékos emberek számára ez a közösség, amelynek fennmaradása most veszélybe került. – Szülők nélkül nőnek fel, számukra nincs karácsony, születésnap vagy vasárnapi ebéd. Itt választanak apát és anyát a dolgozók közül – folytatja. – Ennek ellenére mindig azt tanítom nekik, hogy ez nem jogosítja fel őket arra, hogy másokkal piszkos módon bánjanak, vagy bántsák őket – mutatja következetességét. Aztán ismét megenyhül az arca, amikor elmeséli, hogy egy lány megsértődött, becsapta az ajtót, és elrohant, amikor erről beszélt neki, de másnap mégis visszatért, hozott neki egy csokoládét, és azt mondta: „Ez a magáé, mert olyan szépen beszélgetett velem.”
Az intézményben kialakítottak saját szövőműhelyt és gyertyaöntödét is. Utóbbiból nem engednek el utunkra minket anélkül, hogy ne adnának saját kezükkel formált gyertyáikból. Amikor kifelé tartunk, az igazgató elmondja, nem érti, hogyan alkothatott a kormány ilyen kegyetlen törvénytervezetet. – Oly sokaknak csak a pénz számít, nem látják a számok mögött az embert. Emberi sorsokat tesznek tönkre, és nem veszik észre, hogy hiábavaló nagy vagyonokat felhalmozni, a koporsón nincs belső zseb és utánfutó sincs rákötve – komorodik el újra az igazgató. Aztán halkan hozzáteszi: „Az marad meg belőlünk, amit átadunk a körülöttünk élőknek, ezért nem mindegy, hogy kikért élünk és hogyan.”
origo.hu
Pride-hatás? – Jó hangulatba került a belvárosi szeméremsértő, de lekapcsolták
